- minek -

Leila, avagy eredeti nevén Leila Arab családja még 1979-ben, a sokak számára balvégzetű Khomeini-féle forradalom után hagyta el Iránt. Az ifjú perzsa hölgy idővel jó elfoglaltságot talált magának: már 1994-ben felfedezte magának a sikerei csúcsára érő Björk, s Leila legott ki is bérelhette magának a billentyűk mögötti zsámolyt (számos zenés DVD-n figyelhető meg ügyködése, például az 1994-ben rögzített Björk Unpluggedon is). - minek -

John Matthias, a brit tudós és zenekészítő története ékes példája annak, hogy az igazi reneszánsz emberek, a polihisztorok még nem vesztek ki a világból. "Természetesen" csodagyerekként kezdte pályafutását: kivételes hegedűtudását elsőként egy gyermekzenekarban kamatoztatta, így azután volt ideje megszokni a publikum moraját. - minek -

Tobias Lützenkirchen, a német és a nemzetközi electro/house szcéna egyik állócsillaga azok közé tartozik, akik türelmesen kivárták a sorukat, s mindig bíztak abban, hogy a világ egyszer csak beleszalad ama bizonyos késbe. Vagy tíz éve gyártja szerzeményeit kábé két-három tucat álnév alatt (a kínálat a hard trance-től az electro/ tech-house-ig terjed) - nullás évtizedünk közepén azután a közönség és a lemezlovas kollégák váratlanul zabálni kezdték maxijait és karakteres remixeit.

Az érdekes nevű művész Londonból származik, ám zenei karrierje (más, jeles elődökhöz hasonlóan) Liverpoolból startolt, ahol alapító tagja lett a Super Numeri nevű triónak. A Ninja Tune-nál publikáló legények érdeklődését alapvetően a hetvenes évek pszichedelikus, kísérleti és elektronikus zenéi kötötték le, a folktól a progrockon keresztül a Krautig, melyekből remek, egyedi menüt raktak össze a fúziós zenék rajongóinak nagy örömére. - minek -

A londoni négyes immár nyolc éve nyűvi a rajongók és a laikus érdeklődők hangrendszerét: a csapat albumait rendre üdvözlik a kritikák, élő fellépéseik pedig zajos sikert aratnak - korántsem függetlenül az ilyen alkalmakkor felrobbantott hegedűktől és csellóktól. A nemzetközi brigád (az egyik multiinstrumentalista zenekészítőt Panos Ghikasnak, egy másik érdemdús kollégáját pedig Johannes Von Weizsäckernek hívják) rendkívül jó érzékkel gereblyézi össze mindazt, ami a popzene nagy-nagy raktárudvarán a földre hullott.

Szegény Róisín Murphynek eddig nem volt sok sikere a magyarországi fellépéseivel: első, szólóban (egészen pontosan diszkrét kis zenekarral) adott koncertjét alig lehetett hallani a más célokra azért még használható Műcsarnok szörnyű akusztikája miatt, a tavalyi, Millenárisra meghirdetett fellépése meg egy sajnálatos baleset, a gitáros csuklótörése miatt maradt el (amúgy a mostani koncertből is kiderült: nem mindig veszélytelen Murphy kisasszony zenészének lenni).

Aligha egyszerű dolog hozzányúlni egy olyan életműhöz, mint amilyet Bowie ránk hagyott - régóta tudni véljük, mekkora hatást gyakorolt a poptörténet tán legtöbb eposzi jelzővel illetett ikonja kortársaira és a közeli-távoli utódokra. S itt eshet szó zenéről, szövegről, attitűdről, stílusról, Gesammtkunstwerkről - és akkor nem szóltunk az elöl rövid, hátul hosszú mulletről, amely azóta is vissza-visszatérően megszabja a focista-hajviselet térformáit.

Elektro és techno, trance és grime, soul és dzsessz - sőt az alábbiakban még némi folk is szóba kerül.

Akadnak a poptörténetben bujkáló tehetségek, akik csak arra várnak, hogy a megfelelő pillanatban letarolhassák a világot. Ilyen például hősünk, Andy Butler, aki éveken át ette a tengerentúli house-dj-k korántsem oly keserű kenyerét, közben merő magánszorgalomból tanulmányozta a görög mitológiát, különös tekintettel annak homoerotikus motívumaira. Azután megismerkedett a kiváló angol férfialt vokalistával, Antony Hegartyval, a méltán ünnepelt Antony and The Johnsons énekesével (aki emellett Lou Reeddel, Brian Ferryvel, Rufus Wainwrighttal és a CocoRosie-val is dolgozott együtt), idővel hozzájuk csapódott Nomi, a transzszexuális vokalista, és a határozottan fiús megjelenésű lemezlovas kolléganő, Kim Ann Foxman, akik egyenként is igen figyelemre méltó hangjukat adják a produkcióhoz.

Aligha lehet elég szuperlatívuszt találni Matthew Herbert munkáira és zenei pályafutására: inspiráló, felkavaró, megindító, néha meg - a maga sajátos módján - andalító darabok kerülnek ki a keze alól immár tizenhárom éve. A korábban számos vicces álnéven (Wishmountain, Radio Boy, Doctor Rockit) is alkotó Herbert mindig is kivételes szorgalmáról volt ismert: szinte mérhetetlen mennyiségű saját kiadványai, másoknak gyártott remixei mellett készített albumot Roisín Murphynek és élete párjának, a dzsesszénekesnő Dani Sicilianónak. Élő fellépései mindig is élményszámba mentek, játsszon bár csipszeszacskókon (mint egyik első fellépésén tette) vagy saját big bandje élén, ahogyan azt a hét végén Budapesten tapasztaltuk.

Akár tetszik, akár nem, a B-52's volt a hetvenes évek fordulóján felvirágzó posztpunk/new wave tánczene egyik alapzenekara. Látszólag brutálisan primitív, mégis célratörő riffjeikre, rockabillyből szublimált ritmusaikra és Schneider agresszíven értelmetlen szövegeire még azok is kényszeresen beindulnak, akiknek értelme amúgy tiltakozna ez ellen.

Már ifjúkorában (szül.: 1973) is kirítt kortársai közül - szinte általános közutálatot szerzett, amiért vezérlő csillagának Prince-t választotta Morrissey helyett. A funk iránti rajongása később sem csitult, csak éppen a kilencvenes évektől magával ragadta az elektronikus tánczene első hulláma: Jamie Alexander Lidderdale-t hamarosan a szcéna legizgalmasabb producerei és előadói között emlegették - légyen bár szó saját neve alatt futó korai produkcióiról, vagy a Cristian Vogellel közösen működtetett Super_Collider projektről.