Sziget - Lila kalap - Róisín Murphy

  • - minek -
  • 2008. augusztus 21.

Zene

Szegény Róisín Murphynek eddig nem volt sok sikere a magyarországi fellépéseivel: első, szólóban (egészen pontosan diszkrét kis zenekarral) adott koncertjét alig lehetett hallani a más célokra azért még használható Műcsarnok szörnyű akusztikája miatt, a tavalyi, Millenárisra meghirdetett fellépése meg egy sajnálatos baleset, a gitáros csuklótörése miatt maradt el (amúgy a mostani koncertből is kiderült: nem mindig veszélytelen Murphy kisasszony zenészének lenni).

Szegény Róisín Murphynek eddig nem volt sok sikere a magyarországi fellépéseivel: első, szólóban (egészen pontosan diszkrét kis zenekarral) adott koncertjét alig lehetett hallani a más célokra azért még használható Műcsarnok szörnyű akusztikája miatt, a tavalyi, Millenárisra meghirdetett fellépése meg egy sajnálatos baleset, a gitáros csuklótörése miatt maradt el (amúgy a mostani koncertből is kiderült: nem mindig veszélytelen Murphy kisasszony zenészének lenni). Szombat délután a Szigeten viszont már minden a kezére játszott: ideálisan hűvös klíma, lenge szellő, drámai felhőkkel telehintett, front utáni égkép és lelkes közönség. Lehet, hogy legtöbbjüknek ő még mindig "csak" a molokós csaj, de azért türelmesen végignézték, sőt hellyel-közzel le is táncolták a csupán egyetlen klasszikus Moloko-számot tartalmazó produkciót. És persze Murphy kisasszony is jól tudja: elsőre lehetőség szerint meg kell mozgatni a publikumot, így hát a még az eredetinél is brutálisabbra kevert elektrodiszkós Cry Babyvel kezdenek: a színpadon csak egy kütyünyűvő, két egzotikusan bájos vokalista és maga Róisín - utóbbiak szabadon választott mozgáselemekből építenek sajátos spontán táncprodukciót, amely egyben a rutinkoreográfiák jól sikerült paródiája. R. Murphy amúgy is nagy mókamester, s ráadásul jól bírja, sőt, többnyire uralja is a pódiumot - folyton játszik: hol a publikummal (de mindig a publikumnak!), hol meg zenésztársaival. Merthogy hiábavaló a balsejtelem: egy-két szám után kiderül, hogy korántsem pusztán egy gépi elektroalap és élő vokál párbajnak leszünk szemtanúi, hiszen sorra érkeznek a zenészek, mindenekelőtt a szórakoztatóan és jól játszó gitáros, azután basszer meg dobos is kerül a színpadra, s idővel már-már szinte vastagon szól a zenekar. És bár ez az ormótlan Nagyszínpad tán túl nagy a számukra (messziről már elveszhetnek a finom részletek), azért sikeresen belakják a nekik rendelt teret, amit pontosan megmutatnak a gyengék, rövidlátók, lusták, gyávák és voyeurök számára kialakított óriáskivetítők. Murphy művésznő a dívaszaktársakra is ráverve számonként váltogatja a nélkülözhetetlen tartozékokat, melyek között akad álarcként is használt taplósapka, átlátszó szilikonsarokkal adjusztált csizma, egy veszkós-motoros bőrdzseki, no meg a kilométerekről is látszó legendás lila kalap - mindeközben egy pillanatig sem veszi komolyan a dívaszerepet. A koncert persze nyilvánvalóvá teszi azt is, amit már eddig is tudtunk: az új albumon (Overpowered) vannak nagyon erős és némileg kevésbé érdekes darabok, de a folyton bolondozó, az érzelmességet a tréfával (hol meg nagyon is markáns, a kissé hűvös kora estén szinte kézzelfogható érzékiséggel) elegyítő Murphy művésznő ezt is, azt is el tudja adni. A rendre áthangszerelt számok némelyikében hangsúlyos szerepet kap egy-egy jól eltalált gitárfutam, esetleg szóló, no meg a hupikék hangszerével tüntető gityós, akit Murphy művésznő - a Primitive-et kísérő szerepjáték során - egyszerűen a földre teper. A végén előkerülnek a korábbi szólólemez legütősebb, az új poposabb hangzáshoz képest kellemesen diszharmonikus dalai is: a művésznő a Ruby Blue-hoz Piroska-jelmezt ölt, a Ramalamával pedig szépen levezeti a jól sikerült előadást, s még meg is táncoltatja a népséget-katonaságot. És hiába várjuk az álidétlen csapat visszatértét: a ráadást remélhetőleg mihamar, egy kissé bensőségesebb helyszínen kapjuk meg.

Nagyszínpad, augusztus 16.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.