Szegény Róisín Murphynek eddig nem volt sok sikere a magyarországi fellépéseivel: első, szólóban (egészen pontosan diszkrét kis zenekarral) adott koncertjét alig lehetett hallani a más célokra azért még használható Műcsarnok szörnyű akusztikája miatt, a tavalyi, Millenárisra meghirdetett fellépése meg egy sajnálatos baleset, a gitáros csuklótörése miatt maradt el (amúgy a mostani koncertből is kiderült: nem mindig veszélytelen Murphy kisasszony zenészének lenni). Szombat délután a Szigeten viszont már minden a kezére játszott: ideálisan hűvös klíma, lenge szellő, drámai felhőkkel telehintett, front utáni égkép és lelkes közönség. Lehet, hogy legtöbbjüknek ő még mindig "csak" a molokós csaj, de azért türelmesen végignézték, sőt hellyel-közzel le is táncolták a csupán egyetlen klasszikus Moloko-számot tartalmazó produkciót. És persze Murphy kisasszony is jól tudja: elsőre lehetőség szerint meg kell mozgatni a publikumot, így hát a még az eredetinél is brutálisabbra kevert elektrodiszkós Cry Babyvel kezdenek: a színpadon csak egy kütyünyűvő, két egzotikusan bájos vokalista és maga Róisín - utóbbiak szabadon választott mozgáselemekből építenek sajátos spontán táncprodukciót, amely egyben a rutinkoreográfiák jól sikerült paródiája. R. Murphy amúgy is nagy mókamester, s ráadásul jól bírja, sőt, többnyire uralja is a pódiumot - folyton játszik: hol a publikummal (de mindig a publikumnak!), hol meg zenésztársaival. Merthogy hiábavaló a balsejtelem: egy-két szám után kiderül, hogy korántsem pusztán egy gépi elektroalap és élő vokál párbajnak leszünk szemtanúi, hiszen sorra érkeznek a zenészek, mindenekelőtt a szórakoztatóan és jól játszó gitáros, azután basszer meg dobos is kerül a színpadra, s idővel már-már szinte vastagon szól a zenekar. És bár ez az ormótlan Nagyszínpad tán túl nagy a számukra (messziről már elveszhetnek a finom részletek), azért sikeresen belakják a nekik rendelt teret, amit pontosan megmutatnak a gyengék, rövidlátók, lusták, gyávák és voyeurök számára kialakított óriáskivetítők. Murphy művésznő a dívaszaktársakra is ráverve számonként váltogatja a nélkülözhetetlen tartozékokat, melyek között akad álarcként is használt taplósapka, átlátszó szilikonsarokkal adjusztált csizma, egy veszkós-motoros bőrdzseki, no meg a kilométerekről is látszó legendás lila kalap - mindeközben egy pillanatig sem veszi komolyan a dívaszerepet. A koncert persze nyilvánvalóvá teszi azt is, amit már eddig is tudtunk: az új albumon (Overpowered) vannak nagyon erős és némileg kevésbé érdekes darabok, de a folyton bolondozó, az érzelmességet a tréfával (hol meg nagyon is markáns, a kissé hűvös kora estén szinte kézzelfogható érzékiséggel) elegyítő Murphy művésznő ezt is, azt is el tudja adni. A rendre áthangszerelt számok némelyikében hangsúlyos szerepet kap egy-egy jól eltalált gitárfutam, esetleg szóló, no meg a hupikék hangszerével tüntető gityós, akit Murphy művésznő - a Primitive-et kísérő szerepjáték során - egyszerűen a földre teper. A végén előkerülnek a korábbi szólólemez legütősebb, az új poposabb hangzáshoz képest kellemesen diszharmonikus dalai is: a művésznő a Ruby Blue-hoz Piroska-jelmezt ölt, a Ramalamával pedig szépen levezeti a jól sikerült előadást, s még meg is táncoltatja a népséget-katonaságot. És hiába várjuk az álidétlen csapat visszatértét: a ráadást remélhetőleg mihamar, egy kissé bensőségesebb helyszínen kapjuk meg.
Nagyszínpad, augusztus 16.
