lemez - The Chap: Mega Breakfast

  • - minek -
  • 2008. augusztus 28.

Zene

A londoni négyes immár nyolc éve nyűvi a rajongók és a laikus érdeklődők hangrendszerét: a csapat albumait rendre üdvözlik a kritikák, élő fellépéseik pedig zajos sikert aratnak - korántsem függetlenül az ilyen alkalmakkor felrobbantott hegedűktől és csellóktól. A nemzetközi brigád (az egyik multiinstrumentalista zenekészítőt Panos Ghikasnak, egy másik érdemdús kollégáját pedig Johannes Von Weizsäckernek hívják) rendkívül jó érzékkel gereblyézi össze mindazt, ami a popzene nagy-nagy raktárudvarán a földre hullott.
A londoni négyes immár nyolc éve nyûvi a rajongók és a laikus érdeklõdõk hangrendszerét: a csapat albumait rendre üdvözlik a kritikák, élõ fellépéseik pedig zajos sikert aratnak - korántsem függetlenül az ilyen alkalmakkor felrobbantott hegedûktõl és csellóktól. A nemzetközi brigád (az egyik multiinstrumentalista zenekészítõt Panos Ghikasnak, egy másik érdemdús kollégáját pedig Johannes Von Weizsäckernek hívják) rendkívül jó érzékkel gereblyézi össze mindazt, ami a popzene nagy-nagy raktárudvarán a földre hullott. Kis popmaradék, rockos, sõt punkos lendület, no meg a technoid zenék táncra hívó monotóniája - néha akusztikus, néha meg finoman alákent elektronikus formában. A tipikus Chap-szerzemény mindenekelõtt derûs, izgalmas, ironikus és táncra ingerlõ: széthangolt gitárok, hegedû és cselló, kompresszált basszustémák és dobalapok, látszólag kaotikus vokál, amely mögül mégiscsak kibontakozik egy-egy finom melódia. A szövegek igen nagy százalékban referálnak a zenész/zenekészítõ szcénára, különös tekintettel arra, mennyi nagyképû, üresfejû, hatásvadász barom próbálja elsózni szarjait a piacon. És a Chap rögvest túl is lép e szubkulturális kocsmán - azzal a gesztussal, ahogy az elõdök hulladékából, mintegy félkézzel újraépíti a popzenét, szimbolikusan lerombolja a techno-diszkó hagyományt, és újat épít a helyére. Ráadásul olyan gusztussal, hogy rögvest kedvünk támad a tömeg közepébe ugrani, miközben lelki szemeink elõtt már vagy százan pogóznak a Carlos Walter Wendy Stanley címû punk/dance slágerre. Tulajdonképpen receptre kéne felírni, s akkor feleslegessé válna a többi pszichoaktív placebo.

Lo Recordings/Neon Music, 2008

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.