A londoni négyes immár nyolc éve nyûvi a rajongók és a laikus érdeklõdõk hangrendszerét: a csapat albumait rendre üdvözlik a kritikák, élõ fellépéseik pedig zajos sikert aratnak - korántsem függetlenül az ilyen alkalmakkor felrobbantott hegedûktõl és csellóktól. A nemzetközi brigád (az egyik multiinstrumentalista zenekészítõt Panos Ghikasnak, egy másik érdemdús kollégáját pedig Johannes Von Weizsäckernek hívják) rendkívül jó érzékkel gereblyézi össze mindazt, ami a popzene nagy-nagy raktárudvarán a földre hullott. Kis popmaradék, rockos, sõt punkos lendület, no meg a technoid zenék táncra hívó monotóniája - néha akusztikus, néha meg finoman alákent elektronikus formában. A tipikus Chap-szerzemény mindenekelõtt derûs, izgalmas, ironikus és táncra ingerlõ: széthangolt gitárok, hegedû és cselló, kompresszált basszustémák és dobalapok, látszólag kaotikus vokál, amely mögül mégiscsak kibontakozik egy-egy finom melódia. A szövegek igen nagy százalékban referálnak a zenész/zenekészítõ szcénára, különös tekintettel arra, mennyi nagyképû, üresfejû, hatásvadász barom próbálja elsózni szarjait a piacon. És a Chap rögvest túl is lép e szubkulturális kocsmán - azzal a gesztussal, ahogy az elõdök hulladékából, mintegy félkézzel újraépíti a popzenét, szimbolikusan lerombolja a techno-diszkó hagyományt, és újat épít a helyére. Ráadásul olyan gusztussal, hogy rögvest kedvünk támad a tömeg közepébe ugrani, miközben lelki szemeink elõtt már vagy százan pogóznak a Carlos Walter Wendy Stanley címû punk/dance slágerre. Tulajdonképpen receptre kéne felírni, s akkor feleslegessé válna a többi pszichoaktív placebo.
Lo Recordings/Neon Music, 2008
**** és fél
