Lemez - Flitteren túl - Pop Levi: Never Never Love

  • - minek -
  • 2008. szeptember 4.

Zene

Az érdekes nevű művész Londonból származik, ám zenei karrierje (más, jeles elődökhöz hasonlóan) Liverpoolból startolt, ahol alapító tagja lett a Super Numeri nevű triónak. A Ninja Tune-nál publikáló legények érdeklődését alapvetően a hetvenes évek pszichedelikus, kísérleti és elektronikus zenéi kötötték le, a folktól a progrockon keresztül a Krautig, melyekből remek, egyedi menüt raktak össze a fúziós zenék rajongóinak nagy örömére. - minek -

Az érdekes nevű művész Londonból származik, ám zenei karrierje (más, jeles elődökhöz hasonlóan) Liverpoolból startolt, ahol alapító tagja lett a Super Numeri nevű triónak. A Ninja Tune-nál publikáló legények érdeklődését alapvetően a hetvenes évek pszichedelikus, kísérleti és elektronikus zenéi kötötték le, a folktól a progrockon keresztül a Krautig, melyekből remek, egyedi menüt raktak össze a fúziós zenék rajongóinak nagy örömére. Jonathan Pop Levi beltag számára azonban ezzel még nem ért véget ama legendás évtized: ő a mindenséget, a teljes akkori popzenei univerzumot szerette volna felmarkolni, hogy tenyerében csücsülhessen Marc Bolan és Donovan, sőt még Bowie is egy kicsikét. Szólóanyagainak némi kitérő után a Ninja Tune személyére szabott vicekiadója, a Counter Records adott otthont. Első itteni, ötszámos EP-jét (Blue Honey, 2005) tavalyi albuma, a jelentős kritikai sikert hozó The Return To Form Black Magic Party követte, majd idén augusztusban a Never Never Love, amely úgy néz hátra, hogy közben öles léptekkel visz előre, a szebb jövő felé.

Ami azt illeti, P. Levi alaposan megtanulta, hogyan kell megfognia a hallgatót: az új album egy olyan döngölős-bugis glam-rock műremekkel (Wannamama) kezdődik, hogy a T-Rexnek vagy a Mud-Sweet-féle korabeli gitárgyalázóknak is dicsőségére vált volna. De ez csak a beetetés: az áramvonalasított (s finoman elektronizált) retróhangulat marad, csak éppen kicsit más műfajok felé evezünk: a címadó például már egy agyasan elkészített, az elektronikai minimalizmust éteri popdallammal házasító ironikus dalocska. Azután előkerül minden, ami a leltárban szerepel: némi Giorgio Moroderen átszűrt funk (Dita Dimone), egy kiskanálnyi vidéki gombás-füves folkidill, megtévesztő rágógumipop, némi soul és persze rock and roll, kellő hőfokra állítva. Meglepő gondossággal húzogatja elő ama képzeletbéli bűvészkalapból a jó három és fél évtizedes múlt zenei emlékeit, amit megszüntetve-megőrizve már magába asszimilált a zeneipar - tökéletes mintadarabokat formáz, s így teszi nyilvánvalóvá: innen jöttünk, ez a zenei anyanyelvünk (legalábbis annak egy igen jelentős része). S ne higgyük, hogy ez csak holmi zenetörténeti stílgyakorlat: Levi kiváló komponista és dalszerző (állítólag előadóként is jeleskedik), remek érzéke van ahhoz, hogyan öntse tökéletes popdalformába mindazt, amit múltról és jelenről kigondolt; a végeredmény sokszor olyannyira fülbemászó, hogy napokon át kísért - akár szeretnénk, akár nem. Ráadásul az orgánuma is éppen tökéletes ahhoz, hogy elhitesse velünk: egy eltévedt poptrubadúr dalait hallgatjuk, aki egy gonosz tréfa jóvoltából az utóbbi pár évtizedet egy wurlitzerbe zárva töltötte el.

Counter Records/Neon Music, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Móricka evangéliuma

Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.

Rap-szódia

Misztikus hangulat, a forgószínpadon egy kettéhasított vár, eleve ferde elemekkel, amelyek épp eldőlni készülnek. A látvány (díszlet: Horesnyi Balázs) rögtön megteremti az alapérzetet: minden szétesni látszik Veronában a két család viszálya miatt. Egy cseppnyi költőiség még így is kerül mindennek a tetejébe: égi jelenségként érkezik Júlia ágya, ahol újdonsült férjével, Rómeóval elhálhatják a nászéjszakát.

Szegvár, retúr

Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édes­apjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”

Vissza a kenguruhoz

„Mi az a gondolati, szemléleti újdonság, amely a csalogató, modern kísérőzenén, a színes képeken, a megvalósult filmben átsugárzik? Sajnos nem több, mint hogy a Levi’s vagy a Lee Cooper márkájú farmerdzseki alatt is doboghat becsületes munkásszív” – írták találóan A kenguru című filmről 1976-os bemutatója után a Filmvilágban.