Lemez - Flitteren túl - Pop Levi: Never Never Love

  • - minek -
  • 2008. szeptember 4.

Zene

Az érdekes nevű művész Londonból származik, ám zenei karrierje (más, jeles elődökhöz hasonlóan) Liverpoolból startolt, ahol alapító tagja lett a Super Numeri nevű triónak. A Ninja Tune-nál publikáló legények érdeklődését alapvetően a hetvenes évek pszichedelikus, kísérleti és elektronikus zenéi kötötték le, a folktól a progrockon keresztül a Krautig, melyekből remek, egyedi menüt raktak össze a fúziós zenék rajongóinak nagy örömére. - minek -

Az érdekes nevű művész Londonból származik, ám zenei karrierje (más, jeles elődökhöz hasonlóan) Liverpoolból startolt, ahol alapító tagja lett a Super Numeri nevű triónak. A Ninja Tune-nál publikáló legények érdeklődését alapvetően a hetvenes évek pszichedelikus, kísérleti és elektronikus zenéi kötötték le, a folktól a progrockon keresztül a Krautig, melyekből remek, egyedi menüt raktak össze a fúziós zenék rajongóinak nagy örömére. Jonathan Pop Levi beltag számára azonban ezzel még nem ért véget ama legendás évtized: ő a mindenséget, a teljes akkori popzenei univerzumot szerette volna felmarkolni, hogy tenyerében csücsülhessen Marc Bolan és Donovan, sőt még Bowie is egy kicsikét. Szólóanyagainak némi kitérő után a Ninja Tune személyére szabott vicekiadója, a Counter Records adott otthont. Első itteni, ötszámos EP-jét (Blue Honey, 2005) tavalyi albuma, a jelentős kritikai sikert hozó The Return To Form Black Magic Party követte, majd idén augusztusban a Never Never Love, amely úgy néz hátra, hogy közben öles léptekkel visz előre, a szebb jövő felé.

Ami azt illeti, P. Levi alaposan megtanulta, hogyan kell megfognia a hallgatót: az új album egy olyan döngölős-bugis glam-rock műremekkel (Wannamama) kezdődik, hogy a T-Rexnek vagy a Mud-Sweet-féle korabeli gitárgyalázóknak is dicsőségére vált volna. De ez csak a beetetés: az áramvonalasított (s finoman elektronizált) retróhangulat marad, csak éppen kicsit más műfajok felé evezünk: a címadó például már egy agyasan elkészített, az elektronikai minimalizmust éteri popdallammal házasító ironikus dalocska. Azután előkerül minden, ami a leltárban szerepel: némi Giorgio Moroderen átszűrt funk (Dita Dimone), egy kiskanálnyi vidéki gombás-füves folkidill, megtévesztő rágógumipop, némi soul és persze rock and roll, kellő hőfokra állítva. Meglepő gondossággal húzogatja elő ama képzeletbéli bűvészkalapból a jó három és fél évtizedes múlt zenei emlékeit, amit megszüntetve-megőrizve már magába asszimilált a zeneipar - tökéletes mintadarabokat formáz, s így teszi nyilvánvalóvá: innen jöttünk, ez a zenei anyanyelvünk (legalábbis annak egy igen jelentős része). S ne higgyük, hogy ez csak holmi zenetörténeti stílgyakorlat: Levi kiváló komponista és dalszerző (állítólag előadóként is jeleskedik), remek érzéke van ahhoz, hogyan öntse tökéletes popdalformába mindazt, amit múltról és jelenről kigondolt; a végeredmény sokszor olyannyira fülbemászó, hogy napokon át kísért - akár szeretnénk, akár nem. Ráadásul az orgánuma is éppen tökéletes ahhoz, hogy elhitesse velünk: egy eltévedt poptrubadúr dalait hallgatjuk, aki egy gonosz tréfa jóvoltából az utóbbi pár évtizedet egy wurlitzerbe zárva töltötte el.

Counter Records/Neon Music, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.