Hetek óta próbálom megfejteni, vajon mi vitte rá a koncertszervezőt (?), szerkesztőt (?), karmestert (?), hogy három ennyire "semmiközükegymáshoz" típusú művet egyetlen hangversennyé szervezzen. Mi az az elv, amely összeköt egy Brahms-szimfóniát Ravel Spanyol rapszódiájával és Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével? Az a harminc-negyven év, ami a művek keletkezése között eltelt, innen nézve egy-egy évszázadnak tűnik. Brahms "gemütlich" II. szimfóniája a maga derűs problémamentességével igencsak kilóg az életműből. Megszoktuk, hogy Brahms belehal minden ütembe, minden tételbe. A D-dúrban írt szimfónia szakít ezzel a hagyománnyal, s csupán a második tétel költőisége és a finálé Beethoven-allúziói biztosítanak bennünket, hogy ez még mindig ugyanaz a jól megszokott mogorva öregúr, akinek fontos minden leírt hang. A Lorin Maazel vezette Bajor Rádió Zenekara sem tett sokat hozzá a kompozícióhoz. Sőt. Az első tétel erőltetett rezes fortéi, a timpani indokolatlan hangsúlyozása és a vonóskar háttérbe szorítása arányaiban forgatta fel a hangzásképet. A második tételben aztán kiderült, hogy a bajorok kitűnő szólisták és igazi mesterei a kamarazenélésnek. S bár ez a kürthang nem egészen az én ízlésem szerinti, a szólóállás mégis az este egyik kiemelkedő pillanata volt. A harmadik tételben kiderült, hogy ők is csak emberek, s az apró lötyögésektől egészen szimpatikusak lettek. A finálét Maazel tábornokként vezényelte végig, s a siker - hála a jó hangos kürt-trombita-harsona szekciónak - persze nem is maradt el.