Itt az ideje, kedves olvasó, hogy számot vessél önmagaddal, mi tetszett jobban A hét szamurájban: az-e, amíg összetrombitálta a főhős maroknyi csapatát, vagy az, amikor már dúlt a hirig?
- ts -
Ha azt mondom, hogy Aljosa (Mihail Kononov) fekszik a gazban, tipikus szőke ruszki gyerek, persze ábrándozik, bámulja az eget, amikor egyszer csak meghallja Tánya (Inna Csurikova) kuncogását, majd a pimasz hangját, csúfolódó szólongatását, néz ostobán, hogy honnan jön a hang, és az nagyon szép, amikor rátalál, aztán feltápászkodván hozzálép és megcsókolja, akkor önök engem kinevetnek. És - talán nem is ok nélkül - szovjet kolhozmórickákat és mozikomiszszárokat emlegetnek.
Amikor két héttel ezelőtt ("Az elnök színészei" címmel) jegyzetet közöltünk Jay Roach Újraszámlálás című filmjének friss dvd-kiadásáról, egy dolgot nem láttunk tisztán. Hogy miért épp most (akkor) kerített sort a forgalmazó e 2008-as keltezésű műdarab piacra dobására. Íme, itt a magyarázat: a Gore- Bush-csörte fináléjának Kevin Spaceyre szabott ténymozija (igaz történetet fikciós keretekben feladó filmje) csupán az előjáték, ha úgy tetszik, a bemelegítő zenekar volt a nagy attrakcióhoz, Barack Obama végső felemelkedésének mozgóképes dokumentációjához.
- ts -
Nem az a lényeg, testvér, hogy honnan jöttél, nem is az, hogy merre tartasz. Mert, ami Santino Corleone szakismeretei szerint a személyfelvonó, az Stephen Kingnek a személygépkocsi: halálos csapda.
Arra magunk is ritkán gondolunk, hogy a cseh országúti kerékpározás bajnokságáról muszáj lenne itt beszámolni. Pedig most kell, ugyanis történt ott valami csoda, ráadásul régi kedvencünkkel, az idei (vancouveri) téli olimpián babérokat arató fentnevezettel.
Már a cím többszörös magyarázatra szorul, végtére is felszedett magára némi felesleget azóta, amióta az 1969-es keltezésű filmet magyar mozik a hetvenes évek legelején bemutatták. A példás gyorsaság oka - Marlon Brando már akkor is, már nálunk is tagadhatatlan piaci ereje mellett - nyilván a rendező (és velencei fesztiváldirektor) már-már legendás baloldalisága (bár épp Magyarország ruszki megszállásán felháborodva lépett ki az olasz kommunista pártból, 1956-ban).
Az állatvilág elég sűrűn teszi tiszteletét a filmszínházakban, s nem csak úgynevezett természetfilmekben produkálja magát, hisz azok alapjáraton mérsékelt kihívást jelentenek, pusztán enni menni és dugni menni kell bennük, mi ez mondjuk napjaink Rin Tin Tinjének? A komoly színészi feladatot például egy mosó- vagy egy sima medve számára nyilván a fikciós művek jelentik. Hogyan borítsak fel egy mobil WC-t úgy, hogy a tartalom - ha tetszik: a mondanivaló - teljes terjedelmében a konkurencián (emberszínész) végezze? Nos, ezt kétségkívül nem könnyű a Sztanyiszlavszkij-módszer eszközeivel összehozni.
Belgrád-borzasztón nagy ám az élet, Bucánanak volt például egy életrevalónak látszó ötlete, hogy e marha nagy Békásmegyer közepére húzza fel az üzletét, s akkor majd nem kell védelmi pénzt fizetnie, hiszen épp a senki földjén trónol, jobbra tőle Milutin, balra Radovan birodalma (esetleg fordítva). Önök szerint bejön a nagy ötlet?
Mindazonáltal Anica (Anica Dobra, a Tetthely, az Alpesi klinika és az Álomhajó üdvöskéje - a miheztartás végett) is megpróbálja.
"Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned." George Cukor - vélhetően csak mifelénk közkézen forgó - axiómája a legváratlanabb helyen nyert új értelmet: szombat éjszaka kibukott a szlovák törvényhozásból a Magyar Koalíció Pártja. Búcsúznunk kell továbbá Vladimír Meciar nevű kedves játékosunktól is... Bekerült viszont - méghozzá imponáló, nyolc százalék fölötti eredménnyel - Bugár Béla alig egyéves pártja, a HÍD-MOST, és az alig valamivel régebbi, liberális SaS (Szabadság és Szolidaritás). Éppenséggel mondhatnánk azt is, hogy győztek a jók - de változott-e valami valójában?
Elmesélem a film elejét, s önök kitalálják a végét, rendben? Viharvert Lada Niva zúzza a tengerparti fövenyen, majd kisvártatva már csak a tengert látjuk, derekas hullámokat vet, szél kél, s a parton egy férfi áll, eltekint a messzeségbe... Azt hiszem, a távolban elpattan egy húr is, de ebben már nem vagyok annyira biztos.
Amikor épp nagy filmrendezők műtörténeti kihatásain támad kedvünk szörnyülködni, jó ideje Quentin Tarantino neve ötlik fel elsőül - mondván, az árt igazán, aki saját magának is árt (pontosabban megnehezíti a későbbi önmaga pályáját is). Csakhogy Tarantino előtt is volt élet: máig sem könnyű kiheverni a hatást, mellyel a szabadságszerető kis kelet-európai országok intelligenciáját terhelte meg az ún. francia mozis új hullám, a filmkritikusok - jaj, de okos - bandája.