- ts -

Magyarországon húsz éve tombol már a borsznobéria, de semmi okunk panaszkodni, Amerikában már kétszáz éve. És nézzék, emberek, mi lehúztunk negyvenöt évet egy diktatúrában, melyet ugyan "a húzd meg, ereszd meg" módszerével igazgattak gazdái, de azért mindenhol a hiányra alapoztak. Mondjuk, pont jelen tárgyunk szempontjából járhattunk volna jobban is, hiszen a béketábor országai közül a jó minőségű ételek és italok leginkább az NDK-ban és Csehszlovákiában voltak - olcsó pénzen - elérhetők. Nincs azon mit szépíteni, hogy egy borára időtlen idők óta, olykor már eltúlzott mértékig is büszke ország gyakorlatilag valami bor nevű moslékkal töltekezett (itta el az eszit). S amikor végre feltűntek a minőségi követelményeket is maguk elé állító szőlő- és bortermelők (bedőlt végleg a szovjet piac), jelenlétük viszonylag hamar előcsalta azt a 10 millió borszakértőt, aki addig is köztünk járt rangrejtve. Ah, úgy 1991-ben de cefetül jól jött volna egy ilyen kislexikon...

Alig múlt négy hónapja, hogy a pesti mozikba került az "északi krimi" gyűjtőcímen a legutóbbi időkben divatossá lett felhabzás zászlóshajójának, Stieg Larsson Millennium-trilógiájának az első könyvét vászonra vivő változat, s most itt a második futam.

A neves németországi török alkotó filmje szigorúan a Fradi-kolbász receptje (mindent bele!) szerint építkezik: van benne, mi szem-szájnak ingere, főként klisék, kisember, kis felemelkedés, kis bukás, kis szerelem, nagy szakítás, kis halál, mesébe illő szerencse és kifordítható happy end, meg persze a központi jófej-nyilvántartásba való felvételhez kötelező Udo Kier. Ettől függetlenül egész jópofa kis vígjáték.

Az 1947-es szétválásig India és Pakisztán egy ország voltak. A 3323 km hosszú határ mentén Wagah-nál van az egyetlen átjárási lehetőség (checkpoint). Az átlagpolgár soha vagy csak ritkán lépheti át ezt a határt - tudatja Supriyo Sen és Najaf Bilgrami indiai és pakisztáni rendezők német filmjének végén a felirat, de arról nem kapunk semmiféle tájékoztatást, hogy anno felkereste ezt a nevezetes helyet maga Michael Palin is, miként arról A Himalája Michael Palinnel című műsorában oly híven be is számol. Nyilvánvalóan látogatása még a helyieknek sem jelentett történelmi sorsfordítót.

Mivel Sylvester Stallone munkássága az elmúlt öt esztendőben - John Rambo (2008); Rocky Balboa (2006) - nem szólt másról, mint saját szobrának a munkára bírásáról, az sem lenne részünkről túlzás, ha A feláldozhatókat mint animációs filmet vennénk számításba. Van is egy jelenet (az összes ilyen), ami bizonyítja e nézőpont felette jogos voltát: Barney Ross, a mindenre kapható veterán zsoldos (Stallone) fut, hogy elérje még az éppen induló hidroplánt, mögötte az egzotikus diktátor csahosai, nem babra megy tehát játék.

Két szálon indulunk: az egyiken Jacob, a középkorú forgatókönyvíró feleségével örökbefogadásra készül. A másikon Ali otthagyja az egyetemet, hogy vízvezeték-szerelőként dolgozzon.

A bizalmatlanság egykorú alighanem az emberiséggel, de a pornóval és a horrorral egészen biztosan - hogy a 20. század végén felcseperedett kistestvérükről, a televíziós főzőcskeműsorokról már ne is beszéljünk. A művész pedig azért művész, hogy kételkedjen mindenben, kiváltképp az ember létalapjaiban, miszerint az ölelésben, ölésben és töltekezésben.

Bár Zolnay Pál 1972-es filmjéről csakis az elcsukló áhítat hangján illik szólani a már hosszú ideje használatban lévő kánon szerint, megítélésünk szerint aligha sértődnének meg az érintettek, ha így post festa arról kezdenénk beszélgetni, hogy itt azért mégiscsak a magyar Nagyításról (Antonioni, 1966) van nagyban szó - jelezzük gyorsan, hogy ez mit sem von le (a nyilván dús) érdemeiből. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a honi terepen olyan héroszok is próbálkoztak ezen a magasságon, mint Makk Károly az 1976-ban okkal csak televízióban publikált Soliom bűne című rettenetével, hát, tényleg nem lehet egy szavunk sem: Zolnay dolgozata bár tagadhatatlanul hatás alatt álló mű, mégis szuverén alkotás.

Ha a múltkor attól voltunk oda, hogy Nicolas Cage végre Goethe-adaptációval jelentkezik, nos, korán örültünk. Létezik sokkal tutibb móka is! Például,

Emlékeznek még a Nagy generációra? András Ferenc brutálisan ön- és halkan, de biztosan társadalomkritikus filmje 1985-ben készült, s arról szólt, hogy az épp véleményformáló erejét kóstolgató - magát életkori (és arra hivatkozván történelmi) adatokkal meghatározó - színtársulat távolról sem olyan nagy, mint amilyennek nevezni szereti magát. Ne szépítsük, inkább sorsüldözött törpék közlekedtek nagy átéléssel a vásznon - mintha ez a közlekedés, az egyik helyről a másikra esedékes "sietés" lenne a tuti siker titka. De hát lúzerek voltak mind. A leglúzerabb - gondolhatják - pedig az, aki Amerikából jött:

Nehéz a dél-franciaországi örmény maffiózók élete, hisz nem elég, hogy idáig kergette őket a török úgy 1915 táján, máig is kétkezi bűncselekményekből kénytelenek fenntartani tengerre néző patinás hajlékaikat, vagy mondjunk inkább kastélyt. Úgy is, mint trükkös gépkocsilopás, a szomszéd palotácskák komplett, faltól falig kipakolása - nagyjából ennyit látható a munka világából; keccsölnek, mint igavonó: kékgalléros társaság.

Emlékeznek még a maestro Cinema Paradiso című filmjére? Mondjuk én nem nagyon, legfeljebb annyira, hogy Philippe Noiret volt benne a nagyszívű öreg mozigépész, aki beengedi a nagy fekete szemével erősen néző kisfiút, felteszem Peppinót a szentélyébe, s a kölök bucira mozizza buráját, majd a végén visszatér mint filmrendező, mire nemcsak a helyi maffiózók, de a néző zsebében is kinyílik a rugós bicska. Alig kellett valamivel húsz éven túl várakoznunk, hogy az időközben Giuseppévé érő Tornatore mester nyakunkba zúdítsa egy összegző igényű vászonmunkán, hogy mi mindent is láthatott anno az a szurtos aprójószág. Mindent, minimum. Na jó, mindent, ami olasz és mindent, ami a kis Peppino születése után készült Viscontitól Pasoliniig, Fellinitől Scoláig, Rositól Olmiig, a Tavianiaktól a távirányítóig. És akkor a festői Szicília messzire szakadt díszpintyéről, Coppoláról még nem is beszéltünk.