Joe Wright a sokat dicsért angol Büszkeség és balítélet, illetve a díjakkal és jelölésekkel dúsan elhalmozott Vágy és vezeklés rendezője ugyancsak figyelemre méltó próbálkozása, A szólista után - lefogadom, a kor szavát keresvén - sarkalatos műfaji fordulatot vett: a Hanna (csak a magyar címverzióhoz volt feltétlenül szükséges a jó nagy mankó) egy nettó thriller, minden különösebb cafrang nélkül. Már ami a történetét s a vásznon folyó eseményeket illeti.
Mert amúgy a - várépítési indulatból felhalmozott - cafrang a főszereplő, felteszem, dettó a kor szavát követve. Kezdjük ott, hogy Wright feltehetően két okból váltott thrillerre, egyfelől azért, mert mutatós holmi, másfelől nyilvánvalóan azért, mert így lehet a legkényelmesebben megszabadulni a történettől. Az ugyanis, hogy egy valamikor titkos ügynök valahol Finnországban, közelebbről a tundrán legyőzhetetlen gyilkológéppé neveli egy szem kislányát, majd mikor az alig kiskamasszá cseperedve késznek mutatkozik beteljesíteni régen várt küldetését, zsupsz, visszaküldi a már-már futurisztikus civilizációba, hogy a megfelelő nyakakat szépen kitekerje, nos, ez minden (elsősorban kamu), csak nem történet. De egy thrillerben minimum elfogadható, maximum természetes. Kezdetben itt is helyes választásnak tűnik, lévén bántóan csekély számú magas költségvetésű stúdiómozi játszódik a számik vagy más hasonszőrűek földjén, miután egy látványosan kibelezett rénszarvas is üdítően bír hatni - egy darabig. S ha már a darabszámnál tartunk, a második már például necces lehet, a harmadik meg kifejezetten ciki. Félre ne értsenek, Wright thrillere nem a rénszarvas-zsigerelők munkás hétköznapjait regéli el kalandos formában, s tényleg csak egyet intéznek el, azt is rögtön az elején, mégis hamar önismétlésbe fordul a dolog, noha megjárjuk Marokkót és Berlint, hogy is mondhatnám szebben: ibuszos körülmények között. Csúnyábban: nagyon oda vannak rakva. A Travel Channel kipukkadna a büszkeségtől, ha ilyennek tudná mutatni kedvenc helyeit. Kültereik és belviláguk rejtélyes és félelmetes, ugyanakkor vonzó és elragadó - ezen arculatukon látja és láttatná Wright napjaink valóját és velejét. Csakhogy mindet elunja menthetetlenül az ember. Pedig egymásnak adják a szélesvásznat a dögösebbnél dögösebb beállítások.
Ám míg ez megy, az imént vázolt alapsztori további ostobaságoktól - ilyenkor másodosztályú kézikönyvek szerint elengedhetetlennek számító paneloktól - válik letörhetetlen béklyóvá, s csak másodsorban a néző, mint sokkal inkább a színészek számára. Kate Blanchett önmaga és egy szerepkör elrontott karikatúrája, Eric Bana szerencsére csak rohan, mert amikor meg kell állnia, burleszkbe fordul az igyekezete. Mindeközben a rendező annyira a beállításaival van elfoglalva, hogy nem tud/akar rajtuk segíteni, nyilván szeretne már túl lenni az egészen, rágyújtani, zuhanyozni, bármit, hisz' a kielégülés már jóval a forgatás előtt, a helyszínkereséskor bekövetkezett (egy csomószor).
Mindezt figyelembe véve mondhatjuk, ím, a történet elhagyására tett sokadik mozikísérlet újabb - ezúttal tagadhatatlanul látványos - kudarcot hozott. A fifikás képek fifikás képek maradnak, csak az alkotói szándékot értjük, mutatná, mely korban élünk, s hol, de nem sikerül. Nem látjuk jobban magunkat, s nem is szórakozunk.
Az InterCom bemutatója
