Mindehhez képest a Sherlock másik (az egyik ugye Mycroft lenne) testvérének működését - a rendezővel a címszerepben - megörökítő mű meglehetős szakértelemről és példás hülyeségről árulkodó, a legkisebb részletekre is sokat bízó, gondosan kimunkált alkotás, igazi míves munka. Stílparódia persze, de nem csupán a viktoriánus korban játszódó marhaságoké - e tekintetben persze lenyűgöző jövőbelátási mutatványról van szó -, de gyakorlatilag minden mozis és szórakoztatóipari műfajé is, amellett, hogy nagyon finoman konkrét művek is kapnak benne a pofájukra rendesen. Ugyanakkor önmagában, amikor nem másokon, csupán magamagán akar röhögtetni, nos, akkor az igazi; azaz zenés-táncos vígjátékként is fenomenális. Wilder (kora nyilvánvaló Chaplinje) mindehhez remek társakat választ; az például eleve stílparódiának tekinthető, hogy (persze csodás) brit színészekkel veszi körül magát. Sherlock alakítója egy 10 évvel korábbi angol tévésorozatban adta a pipást, Watson pedig egy olyan filmben doktorált, ahol Christopher Lee volt Sherlock. Persze a legjobb arc megint Mesuth Özil apukája, Marty Feldman, akinek fotografikus hallása van, vagy éppenséggel a szerző (és Richard Lester) kedvence, Roy Kinnear, Moriarty sameszának szerepében. Egy cameo erejéig még Albert Finney is feltűnik...
Nos, ők ilyen szépen együtt oly fergeteges komédiázást csapnak, amit ma már elképzelni sem tudunk. Azt figyeljék nagyon, amikor Wilder megküzd Kinnearrel éjjel, a konflisok tetején!
Forgalmazza a Fantasy Film
