- ts -

Az állatvilág elég sűrűn teszi tiszteletét a filmszínházakban, s nem csak úgynevezett természetfilmekben produkálja magát, hisz azok alapjáraton mérsékelt kihívást jelentenek, pusztán enni menni és dugni menni kell bennük, mi ez mondjuk napjaink Rin Tin Tinjének? A komoly színészi feladatot például egy mosó- vagy egy sima medve számára nyilván a fikciós művek jelentik. Hogyan borítsak fel egy mobil WC-t úgy, hogy a tartalom - ha tetszik: a mondanivaló - teljes terjedelmében a konkurencián (emberszínész) végezze? Nos, ezt kétségkívül nem könnyű a Sztanyiszlavszkij-módszer eszközeivel összehozni.

Arra magunk is ritkán gondolunk, hogy a cseh országúti kerékpározás bajnokságáról muszáj lenne itt beszámolni. Pedig most kell, ugyanis történt ott valami csoda, ráadásul régi kedvencünkkel, az idei (vancouveri) téli olimpián babérokat arató fentnevezettel.

Belgrád-borzasztón nagy ám az élet, Bucánanak volt például egy életrevalónak látszó ötlete, hogy e marha nagy Békásmegyer közepére húzza fel az üzletét, s akkor majd nem kell védelmi pénzt fizetnie, hiszen épp a senki földjén trónol, jobbra tőle Milutin, balra Radovan birodalma (esetleg fordítva). Önök szerint bejön a nagy ötlet? Mindazonáltal Anica (Anica Dobra, a Tetthely, az Alpesi klinika és az Álomhajó üdvöskéje - a miheztartás végett) is megpróbálja.

"Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned." George Cukor - vélhetően csak mifelénk közkézen forgó - axiómája a legváratlanabb helyen nyert új értelmet: szombat éjszaka kibukott a szlovák törvényhozásból a Magyar Koalíció Pártja. Búcsúznunk kell továbbá Vladimír Meciar nevű kedves játékosunktól is... Bekerült viszont - méghozzá imponáló, nyolc százalék fölötti eredménnyel - Bugár Béla alig egyéves pártja, a HÍD-MOST, és az alig valamivel régebbi, liberális SaS (Szabadság és Szolidaritás). Éppenséggel mondhatnánk azt is, hogy győztek a jók - de változott-e valami valójában?

Elmesélem a film elejét, s önök kitalálják a végét, rendben? Viharvert Lada Niva zúzza a tengerparti fövenyen, majd kisvártatva már csak a tengert látjuk, derekas hullámokat vet, szél kél, s a parton egy férfi áll, eltekint a messzeségbe... Azt hiszem, a távolban elpattan egy húr is, de ebben már nem vagyok annyira biztos.

Amikor épp nagy filmrendezők műtörténeti kihatásain támad kedvünk szörnyülködni, jó ideje Quentin Tarantino neve ötlik fel elsőül - mondván, az árt igazán, aki saját magának is árt (pontosabban megnehezíti a későbbi önmaga pályáját is). Csakhogy Tarantino előtt is volt élet: máig sem könnyű kiheverni a hatást, mellyel a szabadságszerető kis kelet-európai országok intelligenciáját terhelte meg az ún. francia mozis új hullám, a filmkritikusok - jaj, de okos - bandája.

Kedves nézőink, most egy legenda érkezik! Örömünk ugyan ezúttal sem lesz felhőtlen, de a találkozás akkor is megér minden pénzt. Kezdjük felrúgva az illemet: Jirí Barta alig múlt hatvan, mégis olyan ismerkedési est lesz ez, mintha Pelével a New York Cosmos színeiben lett volna szerencsénk először találkozni.

A történet nem ismeretlen, Paul Zindel hatvanas évek közepén kelt színjátékát magyar színházak is előveszik időnként, a maga idejében pedig az Off-Broadwayn volt nagy siker. Az 1972-es moziváltozat sem idegen, hiszen a hetvennégyes Mikulás meghozta a pesti mozikba is. A Gamma-sugarak emlékezetesen "családi film", a szó minden lehetséges értelmében, melyek közül a kevésbé érdekes, de aligha elhagyható, hogy a rendező (Paul Newman) a mű döntő szerepeit feleségére és lányára bízta.

A rendszerváltozás utáni cseh politikai élet eddig sem szűkölködött a furcsaságokban, ám ez a mostani bajnoknak tűnik köztük is. Jóformán az urnazárás másnapján bizonyossá lett ugyanis, hogy az a párt alakíthat kormányt, amelyik a legnagyobb veszteségeket szenvedte el a választásokon. Nota bene, húsz éve az övék lesz az első megnyugtató képviselőházi többség...

A hetvenes évek legvége volt a nagy idő a háborús filmek történetében: meghalt John Wayne, s elkészült A szarvasvadász meg az Apokalipszis most. Egy korszak - a gáncs nélküli, derék, bár kissé túlkorosnak ható, világszabadságért az ellen vérét bőven ontó hérosz, a "zöldsapkás" korszaka - lezárult, s helyére beszüremkedtek a szerencsétlen kisemberek és vérengző elmebetegek takarásában az ilyen-olyan (amerikai) hátsó szándékok.

Van egy megkerülhetetlen alaphelyzet, mégpedig az, ha az HBO egy újabb ókori sorozattal jön ki, az akkor is figyelmet érdemel - már csak a nagy előd, a tévészériák mindenkori top 10-ének biztos tagja, a Róma miatt is -, ha az alkotói műtörténeti előzményként nem csak a mondott mesterművet emlegetik, de nagy büszkén a moziban futott 300-at is, illetve - és most fogja be mindenki az orrát - a Xena (A harcos hercegnő, huh!) című, rendszeresen visszatérő rémálmot is. Ráadásul a Xenát alakító művésznő már a sorozat elején személyesen is megjelenik, egy éppenséggel a Rómából átléptetett (a férjét nagyravágyásával programozó) aszszonytípus megtestesítőjeként - erőtlen, persze, de kétségkívül nem ő okozza a mű bajait.