Bár Zolnay Pál 1972-es filmjérõl csakis az elcsukló áhítat hangján illik szólani a már hosszú ideje használatban lévõ kánon szerint, megítélésünk szerint aligha sértõdnének meg az érintettek, ha így post festa arról kezdenénk beszélgetni, hogy itt azért mégiscsak a magyar Nagyításról (Antonioni, 1966) van nagyban szó - jelezzük gyorsan, hogy ez mit sem von le (a nyilván dús) érdemeibõl. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a honi terepen olyan héroszok is próbálkoztak ezen a magasságon, mint Makk Károly az 1976-ban okkal csak televízióban publikált Soliom bûne címû rettenetével, hát, tényleg nem lehet egy szavunk sem: Zolnay dolgozata bár tagadhatatlanul hatás alatt álló mû, mégis szuverén alkotás. A kor angyalarcú, csillagszemû kishercege (ilyen volt a maga idejében David Hemmings is - nota bene: a mûvészsors közös jegyei aztán tovább is kísérték õket), Zala Márk volt a fotográfus, Iglódi István, a retusõr kötötte az üzleteket, míg Sebõ Ferenc hegedûszóval, énekelve járt elõttük, hogy "megjött a fotográf, megõrizni mosolyát" vagy valami hasonló szövegû és erõsen népi hangzású dallal. Mentek a nagy magyar falusi valóságban, oszt egyszer csak kibukott valakibõl a gyerekeit elemésztõ asszony szomorú, de színigaz története. Mindazonáltal a film megdöbbentõ élességgel mutatta meg, hogyan is látja a világot a kádári konszolidáció finoman szólva is jobb sorsra érdemes értelmisége: a Fotográfia az emberi érzékenység himnuszának íródott egy olyan korban, amikor az érzéketlenség számított az egyetlen hatásos bunkernek.
Forgalmazza a Magyar Nemzeti Filmarchívum
*****
