- ts -

  • - ts -

- ts - cikkei

Kiállítás - Zehn kleine Jägermeister - Music+x - német popzene

  • - ts -
Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké. Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.

Film - A lélek és kora - Juraj Jakubisko: Báthory

  • - ts -
Szlovák filmesnek lenni Csehszlovákiában nem volt éppenséggel egy húsvéti körmenet: a cseh új hullám soha nem volt csehszlovák új hullám; más filmeket forgattak Barrandovban (Prága) és más filmeket a Koliba stúdióban (Pozsony). Avval is csak szépítgetnénk a dolgot, ha azt mondanánk, hogy a televíziós művek terén jobbak voltak az arányok - mindazonáltal tény, hogy a veterán rendező anno (a hatvanas évek elején) a tévé felől settenkedett a vászonra, ám első komolyabb sikerét mégis a moziban (és a nyolcvanas években) gyűjtötte be (Ezeréves méh; 1983). S ez az évtized volt Jakubisko fénykora, a méh után forgatta Giulietta Masinával a "legendás" Holle anyót - legyünk pontosak, "legendás" Holle anyóból nem Jakubiskóé az egyetlen, legalább két NDK-s kiszerelésnek kijár ez a némileg agyoncsépelt jelző, az 1963-as Gottfried Kolditz-rendezésnek és az 1971-es Rudolf Jugert-féle változatnak minimum. Arról már nem is beszélve, hogy 2008-ban, amikor Jakubisko Báthory Erzsébet tisztára mosásával veszkődött, a modern Németország egyik csodafegyverét, Marianne Sägebrechtet vetette be - megérdemelt sikerrel - a holleisztikus szakágban. Hogy leragadni látszunk e nevezetes asszonyságnál, korántsem véletlen, de annyit még meg kell jegyezzünk, hogy a nyolcvanas években hősünk forgatott egy játékfilmet és egy tévésorozatot is a nemzetközileg másodlagos, de nem elhanyagolható coolságú Eddie Constantine-nal (Lemmy Caution vagy az Alphaville biztosan mindenkinek megvan).

film - POKOLI ÉDENKERT

  • - ts -
Egy sorozatgyilkos nászutasokat gyilkol Hawaiin - kevésbé finom lelkületű alkotó bizonyára horrort rendezett volna e szomorú hírből. Ám A szökevény (amiben Harrison Ford menekül Tommy Lee Jones elől) forgatókönyvírójaként magának nevet szerző (jó ideje rendezéssel is foglalatoskodó; pl: Menekülés a félelembe) David Twohy többet is, kevesebbet szeretett volna holmi mészárosmunkánál.

film - HALÁLKERINGÕ

  • - ts -
Nyilván igazságtalan avval kezdeni, hogy Kardos doktor visszatért, de van abban valami megrázó, ha azt látjuk, hogy egy első filmes rendező a Miniszter félrelép párosával (a másik fél Dobó Kata) vág neki filmnoirnak ígért kamaradrámájának - ez vagy félelmetes pimaszság, vagy eleve feltett kéz. Jaj, vajon melyik? Talán segít kicsit a döntésben, ha felvázoljuk a finálét: hárman az asztal alatt fogják egymás tökire (elnézést a művésznőtől) a stukkert.

Film - Maradt a káposzta - Vranik Roland: Adás

  • - ts -
Rendezőnk nyilvánvalóan annak a - fénykorát a kilencvenes évek elején magyar mozivásznakon tobzódással eltöltő - csoportozatnak a kicsit megkésett muzsikása, amit a továbbiakban (ha véletlenül szóba kerülnének) lótuszevőknek hívunk. Hangképzési ismereteik úgyszólván teljes hiányáról lehet legkönnyebben felismerni őket, nem hangsúlyoznak, és nem artikulálnak, monoton pereg el minden szavuk - enerváltak és másodlagos frissességűek. Mondhatnánk, ilyenek bárminő élethelyzetben - de ritkán láthatjuk őket élethelyzetekben. Gyakorlatilag zérus halmazú bizonyíték áll rendelkezésünkre létezésükről - úgy kéttucatnyi film: a Lakatlan embertől az Árnyékhadseregen, majd a Rám csaj még nem volt ilyen hatássalon át Vranik ígéretes első filmjéig, a Fekete keféig. Mármost, ha az irályt en bloc tesszük mérlegre vagy az Adást csak úgy magában, óhatatlanul is felmerül a kérdés: mitől is tűnt ígéretesnek a Fekete kefe? Attól, hogy tényleg vicces volt egy olyan korban (majd' öt éve), amikor kötelező volt viccesnek lenni, ami ugye rengeteg kortársi erőlködést eredményezett. Illetve, hogy béklyói szorításából is próbált valami érvényes üzenetet közvetíteni, tán olyasmit, hogy nem az egyes ember élete, hanem a világ tét nélküli, hát nem is kell nagyon törekedni. Ez nem sok ugyan, de nehéz vitatni.

Film - Lamúr és csapata - Stephen Frears: Chéri - Egy kurtizán szerelme

  • - ts -
Vannak bizonyos hangulatok, amikről az ember nem beszél. Már nem beszél - egészen egyszerűen azért, mert mára mindent elmondtak róla, de legfőképpen általa. Ellenben e "minden" kifejezést - az egzakt tudományok kivételével, például a művészetek területén - helyes valamiféle pillanatnyi állapotnak tekinteni, még akkor is, ha adott esetben fennáll időtlen idők óta. Mert ugyan mindnyájan kergetünk olykor vagy gyakran is utánjátszó hangulatokat, érzeményeket, viszont a legritkább esetekben beszélünk róluk, jobbára csak intimus körülmények közt, vallomásos alapon. Egy filmrendező mit is tehetne mást - még akkor is, ha (érdemei szerint) a világban legmagasabb polcon jegyzett maesztró az illető -, mint az ilyen, vallomásos dolgait az "elmondom hát mindenkinek" minimum megengedő intimitásával kezelni. S ez jelen filmművünk voltaképpen döntő kérdése: miről is vall itt Stephen Frears? Pláne miért?

Rajzfilm - Egy szamár a turkálóból - Jose Pozo: Don Quijote szamarancsa

  • - ts -
Volt annak valaha valami híre, hogy Shrek szamarának - feltehetően derekas szórakoztatási teljesítménye jutalmaként - kinéz valami spin-off. Nos, ha ez lett az (végtére van itt némi produceri szintű összeműködés), az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Egyfelől: megúsztuk ennyivel. Másfelől megúszhattuk volna simán, e nélkül is. Hisz a műremek a szerencsétlen sorsú olasz és spanyol gyerekek 2007-es karácsonyfája alól vergődött - idestova két esztendő alatt - mihozzánkig. Tessék mondani, miért?

film - SZEGÉNY SZERELMESEK KRÓNIKÁJA

  • - ts -
Firenzében járunk, valamikor a húszas évek második felében, egészen pontosan a Corno utcában - szerintem ne keressék a bédekkerekben, pedig milyen szép is lenne egy turistaúton belebotlani a fiatal Marcello Mastroianniba vagy a szépséges Antonella Lualdiba. Carlo Lizzani (nálunk mint a San Babila egy napja vagy Sötét Torino, de akár a Mussolini végnapjai rendezőjeként, esetleg a Németország nulla év vagy a Keserű rizs egyik szcenaristájaként ismert, híresen elkötelezett baloldali művész) Vasco Pratolini Magyarországon is szinte azonmód (1955-ben - a film '54-es, a regény '47-es) megjelent (és a világ számos, inkább rengeteg nyelvére lefordított) regényét vitte vászonra.

Film - Orphea az álvilágban - Christine Jeffs: Tiszta napfény

  • - ts -
A menetrend pofonegyszerű, ha a kommandós nem lövi pofán a drogdílert huszonöt golyóval kilenc másodperc alatt, akkor a cucc mehet a Sundance-re. Vagy a "független filmek" bármelyik "seregszemléjére". Ha persze valaki díjat is akar, nem árt a hősnőnek s. k. eltemetni a nagymamát az esőben - s szerencsétlenkedését negyedórán keresztül álló kamerával, vágás nélkül mutatni. Nehéz meló ez, de hát nagy a verseny - a világ ugyan tele igényes filmfesztiválokkal, de a közszolgálati tévék bár kapnak fejpénzt a csütörtökön éjfél körül kezdődő "művészi értékeket hordozó" filmművekért, de a nézettségüket is mérik, amiért végül egyszer van csak a héten csütörtök. Ám hiába a milliónyi elföldelt nagyszülő, ha saját unokája nem a saját logikája szerint szórja reá a hantokat, be kell érnünk ennyivel.

Rajzfilm - London fölött - Robert Zemeckis: Karácsonyi ének

  • - ts -
Aki a Disney-stúdiók környékén Dickens "hagyományos értékeit" keresi, teljesen nem tévesztette el ugyan a házszámot, de jobban tette volna, ha a BBC-nél kopogtat. Ám a kázus brutális egyszerűsítése lenne, ha elintéznénk az egészet annyival, hogy tessék lelapátolni róla a cukrot, ott lesz az valahol alul. Új-Hollywood második generációjának tán legjobbika, Zemeckis ugyanis módfelett konzekvens munkát végzett. Hogy mindez inkább John Leech (az első kiadás illusztrátora) irányában látszik érvényesülni, mint Dickens felé, nyilvánvalóan az anyag (a film, pláne a rajzfilm) természetéből és a 3D adta lehetőségekből fakad - de szavamra, édes mindegy. Jelen esetben Leech=Dickens; mint ahogy szinte az összes korábbi moziverzió vagy egyéb illusztrációs törekvés is, legyen az akár a legigényesebb (mondjuk: Arthur Rackman), sem kiszakadni kívánt Leech világából, csak legfeljebb tágítani az univerzumot - gyönyörűzni rajta még egy kicsit. (Olyan az egész, mint Josef Lada és a Svejk, szétválaszthatatlan.)

Schrevek József és testvérei - Pater Sparrow: 1

  • - ts -
Hogy ki is a mondott Schrevek? Kora egyik legnagyobb színésze, Rudolf Hrusínsky. Már öreg volt és beteg, amikor eljátszotta Kamondi Zoltán Halálutak és angyalok című (első nagyjáték)filmjének egyik főszerepét. Olyannak tűnt, mint aki azt sem tudja, hol van - csak épp át kell adnia a csomagot, s már megy is. Nem Prágába, valahova, egészen máshová - hacsak nem Olsanyba. Furcsa egy mozi volt, húsz év távolából azt is kimondhatjuk, Kamondi pályáján sem lett folytatása - egész eddig.

Kövess minket: