- ts -

Belgrád-borzasztón nagy ám az élet, Bucánanak volt például egy életrevalónak látszó ötlete, hogy e marha nagy Békásmegyer közepére húzza fel az üzletét, s akkor majd nem kell védelmi pénzt fizetnie, hiszen épp a senki földjén trónol, jobbra tőle Milutin, balra Radovan birodalma (esetleg fordítva). Önök szerint bejön a nagy ötlet? Mindazonáltal Anica (Anica Dobra, a Tetthely, az Alpesi klinika és az Álomhajó üdvöskéje - a miheztartás végett) is megpróbálja.

"Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned." George Cukor - vélhetően csak mifelénk közkézen forgó - axiómája a legváratlanabb helyen nyert új értelmet: szombat éjszaka kibukott a szlovák törvényhozásból a Magyar Koalíció Pártja. Búcsúznunk kell továbbá Vladimír Meciar nevű kedves játékosunktól is... Bekerült viszont - méghozzá imponáló, nyolc százalék fölötti eredménnyel - Bugár Béla alig egyéves pártja, a HÍD-MOST, és az alig valamivel régebbi, liberális SaS (Szabadság és Szolidaritás). Éppenséggel mondhatnánk azt is, hogy győztek a jók - de változott-e valami valójában?

Elmesélem a film elejét, s önök kitalálják a végét, rendben? Viharvert Lada Niva zúzza a tengerparti fövenyen, majd kisvártatva már csak a tengert látjuk, derekas hullámokat vet, szél kél, s a parton egy férfi áll, eltekint a messzeségbe... Azt hiszem, a távolban elpattan egy húr is, de ebben már nem vagyok annyira biztos.

Amikor épp nagy filmrendezők műtörténeti kihatásain támad kedvünk szörnyülködni, jó ideje Quentin Tarantino neve ötlik fel elsőül - mondván, az árt igazán, aki saját magának is árt (pontosabban megnehezíti a későbbi önmaga pályáját is). Csakhogy Tarantino előtt is volt élet: máig sem könnyű kiheverni a hatást, mellyel a szabadságszerető kis kelet-európai országok intelligenciáját terhelte meg az ún. francia mozis új hullám, a filmkritikusok - jaj, de okos - bandája.

Kedves nézőink, most egy legenda érkezik! Örömünk ugyan ezúttal sem lesz felhőtlen, de a találkozás akkor is megér minden pénzt. Kezdjük felrúgva az illemet: Jirí Barta alig múlt hatvan, mégis olyan ismerkedési est lesz ez, mintha Pelével a New York Cosmos színeiben lett volna szerencsénk először találkozni.

A történet nem ismeretlen, Paul Zindel hatvanas évek közepén kelt színjátékát magyar színházak is előveszik időnként, a maga idejében pedig az Off-Broadwayn volt nagy siker. Az 1972-es moziváltozat sem idegen, hiszen a hetvennégyes Mikulás meghozta a pesti mozikba is. A Gamma-sugarak emlékezetesen "családi film", a szó minden lehetséges értelmében, melyek közül a kevésbé érdekes, de aligha elhagyható, hogy a rendező (Paul Newman) a mű döntő szerepeit feleségére és lányára bízta.

A rendszerváltozás utáni cseh politikai élet eddig sem szűkölködött a furcsaságokban, ám ez a mostani bajnoknak tűnik köztük is. Jóformán az urnazárás másnapján bizonyossá lett ugyanis, hogy az a párt alakíthat kormányt, amelyik a legnagyobb veszteségeket szenvedte el a választásokon. Nota bene, húsz éve az övék lesz az első megnyugtató képviselőházi többség...

A hetvenes évek legvége volt a nagy idő a háborús filmek történetében: meghalt John Wayne, s elkészült A szarvasvadász meg az Apokalipszis most. Egy korszak - a gáncs nélküli, derék, bár kissé túlkorosnak ható, világszabadságért az ellen vérét bőven ontó hérosz, a "zöldsapkás" korszaka - lezárult, s helyére beszüremkedtek a szerencsétlen kisemberek és vérengző elmebetegek takarásában az ilyen-olyan (amerikai) hátsó szándékok.

Van egy megkerülhetetlen alaphelyzet, mégpedig az, ha az HBO egy újabb ókori sorozattal jön ki, az akkor is figyelmet érdemel - már csak a nagy előd, a tévészériák mindenkori top 10-ének biztos tagja, a Róma miatt is -, ha az alkotói műtörténeti előzményként nem csak a mondott mesterművet emlegetik, de nagy büszkén a moziban futott 300-at is, illetve - és most fogja be mindenki az orrát - a Xena (A harcos hercegnő, huh!) című, rendszeresen visszatérő rémálmot is. Ráadásul a Xenát alakító művésznő már a sorozat elején személyesen is megjelenik, egy éppenséggel a Rómából átléptetett (a férjét nagyravágyásával programozó) aszszonytípus megtestesítőjeként - erőtlen, persze, de kétségkívül nem ő okozza a mű bajait.

Hogy a hosszú beállítások és a sok duma alkalmazása a 21. században mennyire számít innovatív filmkészítési metódusnak, arról lehet persze szépeket mondani, de vitatkozni teljesen felesleges. Így van ez még az olyan bensőséges lelkiismereti drámák esetében is, mint Corneliu Porumboiu (vele készült interjúnk Nagy szó! címmel a május 13-i lapszámban) rendőri története, melyben a kis rendőr kis napjai kerülnek terítékre, hogy tudniillik neki sem könnyű.

Lőbörleszk vagy valami ilyesmi a műfaj, ami akár érdekes is lehetne, pláne lehetett volna a múlt században. Szigorú szabályok szerint működő spektákulum ez, például kizárólag elmegyenge szereplők felléptetését írja elő.

Ausztrália kétségkívül szép ország, bizonyára ezért van olyan messzire. Kenguruk lakják temérdek lélekszámban, nagy területeket foglalnak el rajta a gondosan ápolt szőlőbirtokok, mindenhol van körülötte szép homokos, ugyanakkor fövenyes tengerpart is, ráadásul évente nagyszabású teniszversenyt rendeznek Melbourne-ben, az ausztrál nyílt bajnokságot, ami úgynevezett Grand Slam-torna - és a sydneyi operaházat direkt ki is hagytam, bár biztos ki is felejtettem még néhány ezt-azt. Mindennek mozgóképes ábrázolása távolról sem hiábavaló, lásd még Travel Channel (régen az ilyet a mozis zsargon "ibuszos filmnek" nevezte, de az még a háromharmados többség idején volt). S ha önök most azt kérdezik, hogy tényleg ugyanarról a filmről beszélek-e, mint ez a jóképű csávó itt a szomszéd lapon, nos, jogos a kíváncsiságuk. Ám a válasz mégis egyértelmű igen.