- ts -

Ken Loach, a szociálisan érzékeny nemzetközi filmkészítés örök Vankóné Dudás Julija ezúttal egy 2007-es - szintén naiv - művével keresi az inkább otthon mozizók kegyeit. Ám míg neves galgamácsai pályatársa inkább "szülőföldje népszokásait, az ott élő emberek ünnep- és hétköznapjait örökítette meg" (tegyék a szívükre a kezüket, mikor jártak utoljára a Búsuló Juhászban?), addig Loach ezúttal a szülőföldjére - legálisan, de inkább illegálisan - érkezők hétköznapjait ábrázolja csak (mind a hetet).

Szinte napra pontosan két évvel - a berlini filmfesztiválon megejtett - bemutatója után elérkezett mihozzánk is az Élet, amiről az angyalok álmodnak (1998) alkotójának "új" filmje, a Julia. Az energiatakarékosnak nyugodtan nevezhető (1999-ben a nagy dobás lendületéből még kiszaladt a Kis tolvaj, aztán csak a hírek jöttek, hogy min és kivel dolgozik) maestro, egyben a francia mozi örök nagy reménysége, Erick Zonca azt mondta a Juliáról, hogy nem remake-je az John Cassavetes Gloriájának (1980), inkább valamiféle hommage lenne - hát, ő tud fransziául. Mi mindenesetre utánanéztünk a dolognak, s akkor már nem felejtettük ki a sorból Sidney Lumet vállaltan is remake-nek készített, 1999-es Gloriáját sem. Amit annál is jobban tettünk, mert Zonca sem mulasztott el megemlékezni róla - ám mielőtt erre kitérnénk, szóljunk a mézesmadzagról, melynek egyik végén Gena Rowlands, a másikon pedig Tilda Swinton fogja közre Sharon Stone-t.

Az ember korai, hovatovább első - logikusan bőrbe kötött - kiadásán röhögni hálás dolog, avval a könnyen beemelhető illúzióval kecsegtet, hogy lám, ha régen ennyire hülyék, idétlenek és szerencsétlenek voltunk, akkor most már okosak, ügyesek és szépek biztosan, ördögök az ágyban. Kedvencem e tekintetben a Folytassa, Cleo! sötét germán rabszolgája, aki először héjastul zabálja a banánt, és fumigálja, mire a kifinomult rómaiak rászólnak, hogy tán húzná le, egy cseppet tétovázik, aztán a lehúzott héjat eszi tovább, "így mindjárt jobb" felkiáltással. Két dolog van itt a stúdiók világában is egyre népszerűbb színművész, Jack Black viccelődő ószövetségi turnéja kapcsán, ami feljegyzendő - egymásból következnek.

Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké. Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.

Szlovák filmesnek lenni Csehszlovákiában nem volt éppenséggel egy húsvéti körmenet: a cseh új hullám soha nem volt csehszlovák új hullám; más filmeket forgattak Barrandovban (Prága) és más filmeket a Koliba stúdióban (Pozsony). Avval is csak szépítgetnénk a dolgot, ha azt mondanánk, hogy a televíziós művek terén jobbak voltak az arányok - mindazonáltal tény, hogy a veterán rendező anno (a hatvanas évek elején) a tévé felől settenkedett a vászonra, ám első komolyabb sikerét mégis a moziban (és a nyolcvanas években) gyűjtötte be (Ezeréves méh; 1983). S ez az évtized volt Jakubisko fénykora, a méh után forgatta Giulietta Masinával a "legendás" Holle anyót - legyünk pontosak, "legendás" Holle anyóból nem Jakubiskóé az egyetlen, legalább két NDK-s kiszerelésnek kijár ez a némileg agyoncsépelt jelző, az 1963-as Gottfried Kolditz-rendezésnek és az 1971-es Rudolf Jugert-féle változatnak minimum. Arról már nem is beszélve, hogy 2008-ban, amikor Jakubisko Báthory Erzsébet tisztára mosásával veszkődött, a modern Németország egyik csodafegyverét, Marianne Sägebrechtet vetette be - megérdemelt sikerrel - a holleisztikus szakágban. Hogy leragadni látszunk e nevezetes asszonyságnál, korántsem véletlen, de annyit még meg kell jegyezzünk, hogy a nyolcvanas években hősünk forgatott egy játékfilmet és egy tévésorozatot is a nemzetközileg másodlagos, de nem elhanyagolható coolságú Eddie Constantine-nal (Lemmy Caution vagy az Alphaville biztosan mindenkinek megvan).

Egy sorozatgyilkos nászutasokat gyilkol Hawaiin - kevésbé finom lelkületű alkotó bizonyára horrort rendezett volna e szomorú hírből. Ám A szökevény (amiben Harrison Ford menekül Tommy Lee Jones elől) forgatókönyvírójaként magának nevet szerző (jó ideje rendezéssel is foglalatoskodó; pl: Menekülés a félelembe) David Twohy többet is, kevesebbet szeretett volna holmi mészárosmunkánál.

Nyilván igazságtalan avval kezdeni, hogy Kardos doktor visszatért, de van abban valami megrázó, ha azt látjuk, hogy egy első filmes rendező a Miniszter félrelép párosával (a másik fél Dobó Kata) vág neki filmnoirnak ígért kamaradrámájának - ez vagy félelmetes pimaszság, vagy eleve feltett kéz. Jaj, vajon melyik? Talán segít kicsit a döntésben, ha felvázoljuk a finálét: hárman az asztal alatt fogják egymás tökire (elnézést a művésznőtől) a stukkert.

Rendezőnk nyilvánvalóan annak a - fénykorát a kilencvenes évek elején magyar mozivásznakon tobzódással eltöltő - csoportozatnak a kicsit megkésett muzsikása, amit a továbbiakban (ha véletlenül szóba kerülnének) lótuszevőknek hívunk. Hangképzési ismereteik úgyszólván teljes hiányáról lehet legkönnyebben felismerni őket, nem hangsúlyoznak, és nem artikulálnak, monoton pereg el minden szavuk - enerváltak és másodlagos frissességűek. Mondhatnánk, ilyenek bárminő élethelyzetben - de ritkán láthatjuk őket élethelyzetekben. Gyakorlatilag zérus halmazú bizonyíték áll rendelkezésünkre létezésükről - úgy kéttucatnyi film: a Lakatlan embertől az Árnyékhadseregen, majd a Rám csaj még nem volt ilyen hatássalon át Vranik ígéretes első filmjéig, a Fekete keféig. Mármost, ha az irályt en bloc tesszük mérlegre vagy az Adást csak úgy magában, óhatatlanul is felmerül a kérdés: mitől is tűnt ígéretesnek a Fekete kefe? Attól, hogy tényleg vicces volt egy olyan korban (majd' öt éve), amikor kötelező volt viccesnek lenni, ami ugye rengeteg kortársi erőlködést eredményezett. Illetve, hogy béklyói szorításából is próbált valami érvényes üzenetet közvetíteni, tán olyasmit, hogy nem az egyes ember élete, hanem a világ tét nélküli, hát nem is kell nagyon törekedni. Ez nem sok ugyan, de nehéz vitatni.

Vannak bizonyos hangulatok, amikről az ember nem beszél. Már nem beszél - egészen egyszerűen azért, mert mára mindent elmondtak róla, de legfőképpen általa. Ellenben e "minden" kifejezést - az egzakt tudományok kivételével, például a művészetek területén - helyes valamiféle pillanatnyi állapotnak tekinteni, még akkor is, ha adott esetben fennáll időtlen idők óta. Mert ugyan mindnyájan kergetünk olykor vagy gyakran is utánjátszó hangulatokat, érzeményeket, viszont a legritkább esetekben beszélünk róluk, jobbára csak intimus körülmények közt, vallomásos alapon. Egy filmrendező mit is tehetne mást - még akkor is, ha (érdemei szerint) a világban legmagasabb polcon jegyzett maesztró az illető -, mint az ilyen, vallomásos dolgait az "elmondom hát mindenkinek" minimum megengedő intimitásával kezelni. S ez jelen filmművünk voltaképpen döntő kérdése: miről is vall itt Stephen Frears? Pláne miért?

Firenzében járunk, valamikor a húszas évek második felében, egészen pontosan a Corno utcában - szerintem ne keressék a bédekkerekben, pedig milyen szép is lenne egy turistaúton belebotlani a fiatal Marcello Mastroianniba vagy a szépséges Antonella Lualdiba. Carlo Lizzani (nálunk mint a San Babila egy napja vagy Sötét Torino, de akár a Mussolini végnapjai rendezőjeként, esetleg a Németország nulla év vagy a Keserű rizs egyik szcenaristájaként ismert, híresen elkötelezett baloldali művész) Vasco Pratolini Magyarországon is szinte azonmód (1955-ben - a film '54-es, a regény '47-es) megjelent (és a világ számos, inkább rengeteg nyelvére lefordított) regényét vitte vászonra.

Volt annak valaha valami híre, hogy Shrek szamarának - feltehetően derekas szórakoztatási teljesítménye jutalmaként - kinéz valami spin-off. Nos, ha ez lett az (végtére van itt némi produceri szintű összeműködés), az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Egyfelől: megúsztuk ennyivel. Másfelől megúszhattuk volna simán, e nélkül is. Hisz a műremek a szerencsétlen sorsú olasz és spanyol gyerekek 2007-es karácsonyfája alól vergődött - idestova két esztendő alatt - mihozzánkig. Tessék mondani, miért?