Van egy megkerülhetetlen alaphelyzet, mégpedig az, ha az HBO egy újabb ókori sorozattal jön ki, az akkor is figyelmet érdemel - már csak a nagy elõd, a tévészériák mindenkori top 10-ének biztos tagja, a Róma miatt is -, ha az alkotói mûtörténeti elõzményként nem csak a mondott mestermûvet emlegetik, de nagy büszkén a moziban futott 300-at is, illetve - és most fogja be mindenki az orrát - a Xena (A harcos hercegnõ, huh!) címû, rendszeresen visszatérõ rémálmot is. Ráadásul a Xenát alakító mûvésznõ már a sorozat elején személyesen is megjelenik, egy éppenséggel a Rómából átléptetett (a férjét nagyravágyásával programozó) aszszonytípus megtestesítõjeként - erõtlen, persze, de kétségkívül nem õ okozza a mû bajait. Azokat - s vannak számosan - inkább a papírból kivágott, finoman szólva is egyértelmû figurák, de még inkább a megvalósítás mûvészi ambíciói okozzák: a végig monkrómban tartott képeken bordón és lassítva kiömlõ vér inkább komikus, mint ijesztõ, a stilizált, s szintén nagy kedvvel be-belassított szexjelenetek, minden pucérkodás dacára inkább prûdek és hervasztók, mint izgalmasak. Evvel együtt nagy történet a Spartacusé, pláne, hogy tudjuk a végét, ám addig - ezúttal úgy alakul - számos intrikán és haláleseten kell átrágnunk magunkat (mondjuk dramaturgiailag és emberileg, vagyis szimpátiailag egyik elveszett testért sem kár).
Summa summarum, ez a Spartacus egy végtelenségig modoros, átlátszó marhaság serdületlen (lelkû) célközönség részére - a Rómához képest döntõen szûkösebb forrásokból.
Vetíti június 1-jétõl az HBO, ismétlések az HBO2-n
**
