Ha azonban a tavalyi keltezésű Tetro kritikai fogadtatásán megfutjuk akár a legfelületesebb kört is, rögtön szembeötlik valami, ahány jegyzetíró, annyi hosszú-hosszú lista, hogy honnan mindenünnen is idézett Coppola a filmjében. Mindenünnen, az már szentigaz, de ebbe nem megyünk most bele, csak még elmeséljük a másik kedvencünket, amikor a saját apjának maszkírozott Klaus Maria Brandauer a kedves gyászoló mama oldalán megjelenik fia (ugye, szintén Brandauer, a fő Brandauer) temetésén, konkrétan Frednek maszkírozva (és a mama Gingernek) - akkor már nehezen állja meg az ember röhögés nélkül. Szerintem nem is kell - mármint megállni.
Coppola műve ugyanis annyira gátlástalan, s ezen tulajdonsága miatt annyira kilátástalan giccs, hogy azt nem lehet szimplán az egyre sűrűsödő időskori ellágyulások és az idült szentimentalizmus rovására írni. Kell itt lennie valaminek abból a bizonyos hollywoodi lelkiismeret-furdalásból is, amit nem látott még senki, de már annyit beszéltek róla, s ami annyira álságos, hogy akár a felemlegetését is nyugodtan tekinthetjük "művészi eszköznek". Tán valami olyasmi lehet ez, mint Tarantinónál Sonny Chiba kényszeres emlegetése. Miszerint én Fellinitől mondjuk Almodóvarig (a kettő egy napon említéséért elnézést kérünk, és egyben el is határolódunk tőle - a szerző) annyi mindent láttam, hogy vénségemre eljött egy ún. betetőző alkotás ideje - ha másért nem, a kudarc beismeréséért, ami ugye egy szép és férfias dolog, de nem utolsósorban megható. Ja, és hazug, hisz ugyan miért is kellene szabadkoznia A Keresztapa alkotójának? Még hogy a többi marhaságért? Jaj, dehogy.
Megmutatom, ki vagyok, és mit tanultam, s illő szerénységgel ejtek néhány szót a terveimről is. Felesleges, közel negyven éve túl vagyunk rajta, s nem reklamáltunk. Vagy csak olykor.
Kínálkozik persze a másik megoldás is, de közel sem a végső: Coppola régi kedvenc fogására, a színház a filmben vagy a bábjáték a filmben - általában csak jelenetekre elegendő - megjelenítésére most kivételesen döntő dramaturgiai funkciót bíz: vigyék el a balhét (vállaljanak magukra mindent). Mit tetszenek gondolni, valamelyik Brandauer-pofájú Prospero vagy a kedves édesapja, esetleg öregapja összetöri-e a pálcáját a filmben? Csoda, hogy nem kétszer. A vonatkozó közlemény tehát: csak játék, szemfényvesztés az egész, senkit se tévesszen meg, ha vért lát, s az előadás után felmegy a színpadra, s megkóstolja a szertecsordult vörös folyadékot a deszkáról, s az íze mégis sós, pont olyan, mint a vér. Ah, mert játék ez, de vérre (és ahogy a nagybetűs élet diktálja, mikor milyen egyéb testnedvekre) megy. Nemritkán az idegeinkre. Miért is személy szerint, feladom. (Mi meg bevesszük.)
De mégis, így a 21. század első dekádját letudván hagyni kéne tán mostantól ezt az idézgetéses praxist, különös tekintettel az elmúlt negyven-ötven év ez irányú kínálatára. Mert az ugyancsak ordas közhely, hogy mennyit változott időközben a mozi társadalmi funkciója. És alig is akad arra bizonyítékunk, hogy bárminő öltést is gravírozna, hogy a kollégáknak milyen publicisztikai formájú közlendője van például Felliniről. Mert ezek minden eddig vizsgált esetben egyirányú utcának bizonyultak: vélhetően a filmezés nem azonos nyelv az irodalommal, legalábbis a kifejezésmód lehetséges korlátainak tekintetében.
Összegezvén a látottakat, bízvást állíthatjuk, hogy a nagy múltú maestro összehordott itt hetet, havat, színeset, feketét, tényleg mindent, ami csak a keze ügyébe került. Elkészült (megint) egy ötdolláros shake. Ha beadnánk egy patásnak, feltehetően megkergülne.
De álljunk csak meg egy szóra! Coppola, mondjon akármit is magáról, törje is össze összes vesszejét a szemünk láttára, próbáljon egyszerre száz másik filmkészítő nyelvén (has)beszélni, akkor is hazai pályán játszik. S akkor is, hogyha véletlenül vagy vagányságból az ellenfél (adott esetben az elképzelt Európa-válogatott) mezét veszi fel. S ha lámpalázas is kicsit, vén fejjel megteheti. Mert ez a hazai játék arra feltétlenül elég, hogy ne essen nehezünkre végignézni. Az olyat meg még az ő - nagyszerű - pályáján is meg kell becsülni.
Forgalmazza a Szuez Film
