Film - Tóvégi elszámolás - Götz Spielmann: Revans

  • - ts -
  • 2010. május 6.

Zene

A gemütlichkeitnak nyilván már rég annyi, de eddig nem nagyon volt mit a helyére pakolni. A fejlődés viszont feltartóztathatatlan, a kültelki kupleráj Bécsben közel negyed század szívós mozimunkájával lassan, de biztosan küzdötte fel magát világlátásunk egyik útmutatójává. Tudjuk, hogy dagadt és borotválatlan a főnök, hogy erőszakos tahók a kuncsaftok, tudjuk, hogy ukránok a lányok (vagy magyarok, szlovákok, bolgárok, szerbek és valahány nép a naptárban). Tudjuk, hogy innen már nincs hová, ismerjük a színésznőket, akik eljátsszák a szerencsétlen párákat, tudjuk, hogy mindenki meghal már az elején vagy a közepén, a film végét csak a hátramaradottak várhatják ki, mert bele kell mondaniuk a kamerába a másodlagos frissességű és harmadlagos fontosságú (semmire se jó) tanulságot - a könyökünkön jön ki az egész Westbahnhof. Bécs nem a Nyugat, hanem a Pokol kapuja - kelet-európai mozilakóknak fenntartva. S a kelet-európai mozikat már régen mások lakják, mint akik látogatják, nincs is semmi közük egymáshoz, talán kétfajta közös örömük, ha létezik még, sokat mondok. Az egyik nyilván abban áll, hogy én - nyilván, mert heti rendszerességgel leszurkolom a jegyet - még mindig nem vagyok ennyire lent, s abban is van valami megnyugtató, hogy ezúttal nem képességeim, hanem szándékaim híján nem tudok azonosulni a hősökkel. Így lesz például Gryllus Dorkából, a posztszovjet körzetből szalajtott elesett kis cafka gyakorlott megformálójaként földönkívüli, szuperhős és egy személyben a nyolcadik utas. S pontosan annyi közünk is van hozzá - és kizsákmányolóihoz -, mint nevezettekhez. Semmi.

A gemütlichkeitnak nyilván már rég annyi, de eddig nem nagyon volt mit a helyére pakolni. A fejlődés viszont feltartóztathatatlan, a kültelki kupleráj Bécsben közel negyed század szívós mozimunkájával lassan, de biztosan küzdötte fel magát világlátásunk egyik útmutatójává. Tudjuk, hogy dagadt és borotválatlan a főnök, hogy erőszakos tahók a kuncsaftok, tudjuk, hogy ukránok a lányok (vagy magyarok, szlovákok, bolgárok, szerbek és valahány nép a naptárban). Tudjuk, hogy innen már nincs hová, ismerjük a színésznőket, akik eljátsszák a szerencsétlen párákat, tudjuk, hogy mindenki meghal már az elején vagy a közepén, a film végét csak a hátramaradottak várhatják ki, mert bele kell mondaniuk a kamerába a másodlagos frissességű és harmadlagos fontosságú (semmire se jó) tanulságot - a könyökünkön jön ki az egész Westbahnhof. Bécs nem a Nyugat, hanem a Pokol kapuja - kelet-európai mozilakóknak fenntartva. S a kelet-európai mozikat már régen mások lakják, mint akik látogatják, nincs is semmi közük egymáshoz, talán kétfajta közös örömük, ha létezik még, sokat mondok. Az egyik nyilván abban áll, hogy én - nyilván, mert heti rendszerességgel leszurkolom a jegyet - még mindig nem vagyok ennyire lent, s abban is van valami megnyugtató, hogy ezúttal nem képességeim, hanem szándékaim híján nem tudok azonosulni a hősökkel. Így lesz például Gryllus Dorkából, a posztszovjet körzetből szalajtott elesett kis cafka gyakorlott megformálójaként földönkívüli, szuperhős és egy személyben a nyolcadik utas. S pontosan annyi közünk is van hozzá - és kizsákmányolóihoz -, mint nevezettekhez. Semmi.

Ilyenformán avval a biztos háttértudással vághatunk neki a szakág újbóli munkadarabjának, hogy a Zsötemnek vége: Salamon András klasszikussá lett tárgybeli alapvetésére nem építhető már újabb csinos tornyocska, dixi.

S nem ad felmentést ez alól a világ bármelyik filmfesztiváljának akárhány nagydíja sem - melyek beseprésében Spielmann műve, a Revans is fáradhatatlannak bizonyult.

Pedig itt vagyunk megint, ahol a part szakad, Wien-alsó, koszos bordély, koszos kupleros, jobb sorsra érdemes riherongy és a megtört, kidobólegénynek állt apacs lamúrja közepén. Amikor a szerelmeseket még az ág is húzza, amikor már csak egy nagy (ja, marha nagy) dobás segít, a tuti balhé, amit, ha megcsinálunk, akkor leléphetünk, és biza' meg sem állunk Ibizáig, ahol épp felestársat keres a haver a kocsmájához... Tessék mondani, hol a kijárat?

Egy ilyen felütés után talán csak egy kis lövöldözésre, balul sikerült bankrablásból kiserkenő gyilkolászásra számíthatunk, azt még úgy el lehet nézni. Bár néhány gyanús képet, itt egy tavat, s tóba hulló követ, ott egy fűnyíró férfit, s egy főzőcskéző asszonyt közbeszúr Spielmann, de ez alig több, inkább dekára annyi, mintha csak azt mondaná, hogy "a távolban elpattant egy húr".

És íme, eljött leiratunk azon messzemenőkig kitüntetett pontja, ahol kijelentjük: a Revans igazán kitűnő munka, releváns megszólalás: mindenekelőtt a hétköznapok oly felette természetes voltának tárgyában és beletörődő dicséretére. Spielmann vállalása ugyanis nem kisebb, mint felemelni a hétköznapokat, a hétköznapiságot, valamiért épp a görög sorstragédiák mellé, de az akár maradhatna is éppen az ő dolga: hisz a művelet maga a lényeg, s az tagadhatatlanul sikerül. Ráadásul nem valami súlyos tudás vagy ravasz trükk segedelmével, hanem szimpla filmes, mozgóképes eszközökkel, csendekkel és kistotálokkal, zene nélkül és zajokkal, s szokatlanul fegyelmezett színészvezetéssel és játékkal.

Megvan az emlegetett bankrablás, példásan benne is van tartva vagy inkább marasztva az alsóbb kutyák szerencsétlenkedését pertraktáló közlemények sztenderdjeiben: balul üt ki ez is, végzetesen. S vele a film is tempót és környezetet változtat - visszavesz. Kiér a síkra (ami éppen erdő és hegy persze), majd szétterül, elmállik a mindennapokban, beleeszi magát a meddőségbe, megbújik a soha el nem fogyó farakásban.

A magára maradó bankrabló öregapjánál húzza meg magát, s válik észrevétlenül részesévé a termékenység és terméketlenség állóháborújának, oda jut, ahol az öregek meghalni készülnek, hogy találkozzanak azokkal, akik miatt valaha talán élni volt érdemes. Oda jut, ahol a gyerekek már nem akarnak megszületni, mert tudnak előre mindent úgyis.

Nagyapánál vagyunk tehát falun, az egyetlen helyen, amit egyszer esetleg okkal neveztünk otthonnak, de nem lehetnek illúzióink a könyörtelen idődramaturgiával, minden a visszaszámlálásra megy ki, már itt sem vagyunk: minél lassabban, annál biztosabban. Csak még el kell rendezni a dolgokat, amibe belesodort az élet. Kinek is kell? Akik megcsinálták, hősnek és életnek (sorsnak) együtt, nem is feltétlenül azonos teherviselés szerint.

Ne szépítsük, Spielmannál, míg hallgatjuk az erdő csendjét, vagy bámuljuk a tavat, vagy felhasogatunk látszólag ipari mennyiségű tűzifát, a sors mint a güzü robotol. Fonja összefele, mit fonja, durva kézzel csomózza, egyre csomózza össze a szálakat, a szálainkat: s mi meg csak nézzük, feladjuk legvérmesebb terveinket, sírunk tehetetlenségünkben, de belenyugszunk mindabba, amit az a fáradhatatlan őrült összehord nekünk: nem csak a paradicsom, a pokol is nyilván ideiglenes, és annál is jöhet roszszabb még. A pont, ahol már egészen bizonyosan nem menthetjük fel magunkat.

Ahol a nagypapa meghal, ahol a zabigyerekre sem vár semmi, csak a favágás, ahol jobban tenné mindenki, ha bemasírozna valami patkányfogó, esetleg filmrendező sípjára lépve a feneketlen tóba.

A Revans oly természetes egyszerűséggel mutatja fel a hétköznapok permanens tragédiák maskaráiba öltöztetett kegyetlen következetességét, természetes hiábavalóságát és az épp e hiábavalóságban megfogható nagyszerűségét, amilyen természetességet moziban már régen láthattunk. Mi másból is lehetne egy ilyen filmet felépíteni, mint (akár filmes, akár irodalmi) közhelyekből?

Forgalomba hozza a Mozinet

Neked ajánljuk