Alig kell pár napot aludnunk, s a mozikba kerül egy cseh film, az lesz a címe, hogy Nem félünk a farkastól. Hogy miért épp ez, az még a jövő titka, hiszen a hírek szerint valamit a Piroska és a farkas meséje körül kapirgál. Ám akinek éppenséggel Martha és George tragédiája hiányzik, már most örülhet: Elisabeth Taylor nagy filmszerepében Paprika Steen látható (olykor, vissza-visszatérőn) a vásznon, illetve a színpadon, pontosabban: itt is, ott is - esetleg még énekelhetett vagy rajzolhatott is volna valami szépet, ám arról bűnös módon megfeledkeztek az alkotók.
Először tisztázzunk valamit: a mozi mindenkinek mozi, az art kinók közönsége cseppet sem különb a Deákné vásznánál, épp úgy megvannak a maga sztárjai, mint a multiplex rózsiknak és a tévésmaciknak. Mivel a középfajú, ám kétségkívül megátalkodott dán mozgóképes nyomasztás valahogy mindenütt megtalálja a vetítőhelyeit (Magyarországon sem különben - s helyes is ez így), a dán filmcsillag fogalma mára a legtermészetesebb dolog a (művelt) világon. A férfiakat sorra elszipkázzák ugyan darabolós gyilkosnak Hollywoodba, s uniós keresettségük sem elhanyagolható, de a depresszióra hajlandóságot már a megjelenésükkel is sugárzó színésznőkből túltermelés lehet mindenfelé - különben aligha kellett volna a(z eddig mindig) nagyszerű Paprika Steennek (a szcéna tán tényleg legelső csillagának) a meglévő mellé egy új 1000in1 portfóliót összeállítani. Kedves megrendelő, itt (sok) mindent megtalál egy helyen, nem kell száz filmet megnéznie, elég ezt az egyet, s ha nem szeret bele azonnal, de legkésőbb egy óra húsz perc múltával Paprika Steenbe, akkor nyilvánvalóan önben van a hiba, s ezennel visszavonjuk a Lenin-idézettel díszített platina mozibérletét, fellebbezésnek helye nincs.
Van egy jelenet, majdnem azt mondtam, hogy Martin Zandvliet filmjében, de ő tényleg csak a gyertyát tartani volt ott a forgatáson, szóval a nevezett művésznő filmjében, gyerekek énekelnek angyali hangon a templomi kórusban, amiben a főszereplő majdnem húsz másodpercig nincsen benne. Aztán nyílik a templomajtó, s mi felhagyhatnánk minden reménnyel arra nézvést, hogy a vásznon folyó workshop netán filmmé kerekedhet, ha már túl késő nem lenne, hiszen a mondott esemény már a játékidő felén túl esik, így régen leszámoltunk mindennel.
Egyébként arról van szó, hogy a nagy színésznő nagy színésznőt ad, na jó, nem akkorát, mint önmaga, de azért elég nagyot. A színházban Martha és George megy (a közismert okokból) egymás idegeire, az életben, vagyis a filmen pedig a nehéz közelmúltú, alkoholproblémáktól és kimondott, kimondatlan személyiségzavaroktól sújtott Thea szeretné - valamennyire legalább - visszaszerezni két fiát, akiket ugye a nehéz (fehér foltokkal és fekete lyukakkal teli) tegnapok kicsit, de végzetesnek tűnően odébb sodortak tőle. A művésznő ebbéli harcai számos nagy jelenetre teremtenek alkalmat a művésznőnek - például megvalósíthatja, amire szerintem nem is gondolt, Karinthy Frigyes arra vonatkozó útmutatását, hogy milyen is két macskának lenni, és egymással játszani. Közben mi hiába mondjuk, hogy mással játsszál, hiszen Paprika Steen valóban lenyűgöző. Lenyűgöző, amikor felháborodottan távozik a játékboltból, amikor valami felelős személlyel beszél a lehetőségeiről, amikor vikingesdit játszik vagy focizik a gyerekeivel, amikor veszekszik a férjével, amikor ajándékot visz férje új partnerének, amikor lemossa a színpadi sminket magáról, amikor unatkozik a próbán, ha áll, ha megy, ha ül, ha fekszik.
Ám az, hogy mindez megfekszi a nézői gyomrot, nos, a legkevesebb. Még nagyobb itt a baj, mert az lehet, hogy a nagy monodrámákat meg hasonlókat is néhanapján eleve nagy színésznőkre írták, de lehet az is, hogy csak úgy megírták, s egy színésznő tette naggyá a darabot, meg adott esetben magát is benne. Itt viszont úgy történhetett, hogy vagy az író ült neki már előre meghatottságtól fátyolos tekintettel a munkának, vagy a művésznőnek (még valószínűbb, hogy a jóakaróinak) volt túl sok beleszólása a könyvbe. Ugyanis csak ily módon születhetett meg például az a Hámán Kató Színkörben kulisszahasogatónak számító jelenet, amelyben a színésznő a laposüveggel a kezében egy hosszú pillanatra meginog, hogy most igyék-e, vagy ne.
A Tapsvihar - amúgy nekünk különösen fájó - kudarca egyértelműen az arányérzék teljes feladásából fakad.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
