Ha a rendező nem keveri bele a történetébe Piroska és a farkas rémes dolgainak némelyikét, tisztább lenne a képlet: a rémes huszadik század rémes második felének szerencsétlen gyermekeiről hallanánk egy szép (rém)mesét. A gyerekek élete - az esetek döntő többségében, ugye - a szüleik magaviseletének viszonyában, velük kapcsolatban ölti egyetlen dimenzióját, a szülő maga a világmindenség, a közel és a távol. Hősünk, Terezka pláne így van vele, hisz' óvodás még. Nincs is oka panaszra, kellemes körülmények között él Prágában, kedves édesanyja operaénekes, alkalmasint hivatásos anya, a papa tán a repülőtér biztonsági főnöke. Csakhogy visszatér a messzi Japánból anyu régi partnere és szerelme, a jóképű gordonkás, s vele a jó hír: újra együtt koncertezhetnének a távoli Japánban... Terezka érzi, hogy nincs ez rendben így, pláne nem is lesz jó vége - jön a farkas és megesz mindenkit, aki számít; ennél nem talál jobb magyarázatot. De szerencsére itt van Simon, Terezka barátja az oviból, aki tudja, honnan fúj a szél, a földönkívüliek kavartak be, az a minimum, hogy kicserélték anyut egy E. T.-re.
S ha már a szülők és a marslakók ilyen szépen szóba jöttek, anélkül, hogy a szerző személyes hányattatásaira vagy épp az ellenkezőire akarnánk kenni esetleges esztétikai jellegű megjegyzéseinket, érdemes feljegyezni, hogy kihez is van szerencsénk. Annál is inkább, mert a rendező, Mária Procházková pályája és előélete hamar láthatóvá teszi a jelenkori cseh kultúra bizonyos kiemelten fontos hivatkozásait. Emlékeznek önök Karel Kachyna oly híres filmjeire, mint a Szekérrel Bécsbe (1966) vagy a Fül (1970)? Ezeknek például (mint sok egyébnek a termékeny maestro és számos pályatársa életművében) Jan Procházka szerzette a forgatókönyvét, a viszonylag jelenkori Tehén (1994) pedig egyenest az ő novellájából készült. Mindemellett Jan Procházka a maga idejében élénk politikai életet is vitt Barrandovban - az utókor derék reformkomcsiként tartja számon. Ellenben lánya, Lenka Procházková - a jelentős író, drámaköltő, publicista - immár a demokráciára áhítozó Csehszlovákia vitathatatlan hőse és legendája, szamizdatok és Nyugaton kiadott művek szerzője, aki rendezőnk egyedülálló anyjaként járta ki a Károly Egyetem bölcsészkarát. S épp első saját néven jegyzett könyvének nyomdai előkészítésekor írta alá a Charta '77-et - képzelhetik, mi lett a megjelenésből: második nyilvánosság. Innen indul hosszú alkotói és élettársi kapcsolata Ludvík Vaculíkkal, a 2000 szó szerzőjével, a cseh szellemi ellenállás egyik vezéralakjával. Tagadhatatlan tehát, hogy e daliás érában kora gyermekkorát élő rendezőt hősök, költők és marslakók vették körül, adták kézről kézre - ha akarom, s egyik nagyon is lehetséges olvasatában a Nem félünk a farkastól? egy nehéz és kalandos, de legfőként gyerekésszel alig is felfogható múlt költői megfestése, allegóriák jótékony mezején farkas elől szaladó lánykával, post festa.
Ám ennél azért többről van szó, bár még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsére, mert mindez - a marslakók magánélete - maga is megérne egy, akár költői hasonlatoktól brutálisan megtisztított mozgóképes közleményt. És kevesebbről - ami ugyancsak a mű javára írható. Procházková ugyanis nem akart mást, mint egy kissé melankolikus, egyszersmind meleg hangú mesét a gyermeki lét tanácstalanságáról, félelmeiről. Arról konkrétan, hogy nekik sem könnyű, bárhogy is lássuk saját szép napjainkat utólag, a felnőttkori nyavalyáink fénytörésében, de az apró jószágnak sem minden fenékig tejfel. Vászonra vinni az aggodalmat és a kiszolgáltatottságot, a bizalmat és a bizalom könnyen, akár mesékkel is befoltozható réseit - egy filmet az ártatlanság koráról, amiért voltaképpen érdemes volt megszületni. Procházková olyan filmet csinált, mintha gyerek lenne, akinek a képén ott ragyog rég elveszett őszintesége. E szempontból rögtön érthetővé válnak eszközei is, hiszen a történet puszta logikája szempontjából a manó sem indokolná Karkulka (vagyis hogy Cervená cepicka) felléptetését.
Az eszközhasználatot azonban adott esetben érdemes szó szerint venni, lévén a napjainkban a cseh állami televízió gyermekfilmes szerkesztőségében dolgozó rendező a FAMU animációs stúdiumát végezte, s ebbéli minőségében aratta eddig (ezen belül: itt tárgyalt, 2008 decemberében publikált filmjéig) legnagyobb sikereit is. Így az is jellemző, hogy végzős vizsgafilmje, a díjesőt hozó - papírfigurák, fotók és rajzok együttműködésére pixillációs technikával felépített - Príusnice (mindközönségesen Mumpsz) is hatéves önmaga története... Mindebből a Nem félünk a farkastól? kockáin annyi tapasztalható, hogy olykor olyan vonalas ábrák jelennek meg a vásznon - mint amikor Nyilasi Tibor elmagyarázza, hogy honnan szaladt lesre C. Ronaldo, naná, messziről -, csak itt kis koronácskát vagy kerítést formáznak, esetleg kisatíroznak egy nemkívánatos szereplőt a színről. Evvel együtt se higgye senki, hogy Procházková túlzásba vinné a gügyögést, vagy komolyabban bepróbálkozna vele. Mint ahogy a mondott animációs technikák használatát is inkább az arányérzék, a finom visszafogottság jellemzi (farkasostul). Arcpirítóan romantikus, önmagában is gyermeki mondandójának elővezetése más gyermekbetegségtől kiütéses: a televíziós praxis húzódott az egészségre. Terezka szigorúan egymásból következő jelenetekre felfűzött kalandjai egészen a valóban lendületesre, sodróra szerkesztett fináléig (melyben a farkas a reptéren üldözi Piroskánkat) leginkább boldogult emlékezetű Családi körünkre emlékeztetnek (ha csúnyábbat akarnánk mondani, nyilván a Szomszédokat hoznánk fel, de nem tesszük).
Összegezve: kicsit hosszú, kicsit direkt, de a cseh film távol- s közelmúltjának leghaladóbb (s nem a hetedik pincelépcsőről szonettező) hagyományait magabiztosan birtokló, finom kis munkával van dolgunk - azt szokás rá mondani, hogy ritka manapság az ilyen.
Az Anjou Lafayette bemutatója
