Film - Maradjatok gyerekek! - Scott Hicks: Anyátlanok - Életed nagy kalandja felnőtté válni

  • - ts -
  • 2010. május 20.

Zene

Ausztrália kétségkívül szép ország, bizonyára ezért van olyan messzire. Kenguruk lakják temérdek lélekszámban, nagy területeket foglalnak el rajta a gondosan ápolt szőlőbirtokok, mindenhol van körülötte szép homokos, ugyanakkor fövenyes tengerpart is, ráadásul évente nagyszabású teniszversenyt rendeznek Melbourne-ben, az ausztrál nyílt bajnokságot, ami úgynevezett Grand Slam-torna - és a sydneyi operaházat direkt ki is hagytam, bár biztos ki is felejtettem még néhány ezt-azt. Mindennek mozgóképes ábrázolása távolról sem hiábavaló, lásd még Travel Channel (régen az ilyet a mozis zsargon "ibuszos filmnek" nevezte, de az még a háromharmados többség idején volt). S ha önök most azt kérdezik, hogy tényleg ugyanarról a filmről beszélek-e, mint ez a jóképű csávó itt a szomszéd lapon, nos, jogos a kíváncsiságuk. Ám a válasz mégis egyértelmű igen.

Ausztrália kétségkívül szép ország, bizonyára ezért van olyan messzire. Kenguruk lakják temérdek lélekszámban, nagy területeket foglalnak el rajta a gondosan ápolt szőlőbirtokok, mindenhol van körülötte szép homokos, ugyanakkor fövenyes tengerpart is, ráadásul évente nagyszabású teniszversenyt rendeznek Melbourne-ben, az ausztrál nyílt bajnokságot, ami úgynevezett Grand Slam-torna - és a sydneyi operaházat direkt ki is hagytam, bár biztos ki is felejtettem még néhány ezt-azt. Mindennek mozgóképes ábrázolása távolról sem hiábavaló, lásd még Travel Channel (régen az ilyet a mozis zsargon "ibuszos filmnek" nevezte, de az még a háromharmados többség idején volt). S ha önök most azt kérdezik, hogy tényleg ugyanarról a filmről beszélek-e, mint ez a jóképű csávó itt a szomszéd lapon, nos, jogos a kíváncsiságuk. Ám a válasz mégis egyértelmű igen.

Mellesleg a zord Anglia sem csúnya hely, kifejezetten hangulatosak például a vasútállomások arrafelé. És az emberek is elég kedvesek, majdnem annyira, mint a távoli Ausztráliában. S ami talán még a kedvességnél is fontosabb, a korona e két ékkövén nemcsak a táj szép, de az emberek is szépek. Szép a nagyi, ha kicsit strucckol is apára, szép az anya is, bár estére valószínűleg meghal. Mindennek rögtön közlésereje is van, lám, a szép helyen lakó szép emberek között is elfelhősödik - olykor, kicsinyt - néha a jó viszony, de ami még ennél is szörnyűbb - olykor, ágyban párnák közt -, meg is halnak. Elnézést, nem tudom kivonni magamat a látottak hatása alól: jobblétre szenderülnek. Így van ez a Clive Owen adta léha sportújságíró kedves feleségével is, s ez leginkább az érintetteknek váratlan fordulat.

Magára marad tehát a kis Artie-val Joe (Owen), de meglátja ezt a jóisten (true storyban vagyunk, tudjuk meg már az elején), s küld neki még egy (számmal nagyobb) fiúcskát, anno dacumál Londonországban hátrahagyott elsőszülöttjét. Joe, bár a veszteség lesújtotta, elhatározza, hogy él az alkalommal, s helyreigazítja, amit eddig elbarmolt, pótolja, amit eddig elmulasztott: jó apja lesz a rászorulóknak. S ez hamarosan, kisebb súrlódások árán sikerül is neki - kezdő létére. Csakhogy így is közbeszól a régi nóta, ismét magára kell hagynia az aprónépet. Szólítja a kötelesség, a negyvenes férfiak végzete, a munka. Õ egy darabig elereszti a füle mellett a szólongatást, trükközik is valamennyit, hogy megyek már, megyek már... De a meló könyörtelen, menni kell tudósítani az Austral Openre. Hogy mennyire true a story: épp akkor járunk ott, amikor a döntőben Nadal lezúzza Federert, s az az eredményhirdetéskor elsírja magát.

S ha önök most azt kérdezik, hogy tényleg ugyanarról a filmről beszélek-e, mint ez a jóképű csávó itt a szomszéd lapon, nos, jogos a kíváncsiságuk. Ám a válasz mégis egyértelmű igen.

De nem ez az érdekes, hanem az, hogy pont úgy történik, ahogyan nem kéne: Joe (ismét, sőt mint már annyiszor) magukra hagyja gyermekeit. S ebből baj lesz. Hogy mekkora, az hozzávetőlegesen a fentiekből kiszámítható.

Az Anyátlanok annak a kilencvenes évek második felében elharapódzott filmstílnek a - távolról sem nézhetetlen - darabja, ami szerint a társadalmi különbségekre éppen úgy létezik orvosság, mint a halálra. A tüdőbeteg bányászok dalárdája - nyilván néminemű nehézségek árán - végül eljut a távoli kórusfesztiválra, a szénbányász fiát pedig - nyilván néminemű nehézségek árán - felfedezi a Bolsoj balettmestere. S sorolhatnánk tovább is, egészen odáig, ahol már Nick Hornby nevét Charles Dickensével emlegetik együtt. Szép, selymes, puha világ ez, ahol a Linecker-axióma szerint a tenisz és a mozi egykutya, és a végén mindig Roger Federernek lesz igaza: sírni kell egy kicsit.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk