Lõbörleszk vagy valami ilyesmi a mûfaj, ami akár érdekes is lehetne, pláne lehetett volna a múlt században. Szigorú szabályok szerint mûködõ spektákulum ez, például kizárólag elmegyenge szereplõk felléptetését írja elõ. Terelj össze egy maroknyi retardáltat, dobj fel nekik egy szolidabb összeget és egy rikító nõt, s lássuk, mire mennek, mindenki mindenki ellen, a maguk, ugye, szerény eszközeivel. Vicces lesz, bizonyosan. Alkalmasint nem az, amit csinálnak, inkább ahogy csinálják. Magyarul ebben a tarantinói, elmoreleonardi, ördög tudja, kilyeni receptúrában a döntõ terhet leteszi magáról a szerzõ, pontosabban fel sem veszi. Egy krimiirányzat, aminek nincsen szüksége szellemes történetre, mert ha a szereplõi elég lendületesen teszik a dolgukat, fel sem tûnik a rendes mese, a felkavaró fordulatok hiánya, hisz' végig azzal van elfoglalva a kedves olvasó, hogy a hõs milyen egy antihõs, s így milyen csuda tréfás alak. S ha közben eleget durrogtatnak ezek a fura (magukat nyilvánvaló röhejességük dacára véresen komolyan vevõ) fiúk, akkor a feszültség is fennmarad az utolsó lapig, utána meg a többi már kit érdekel.
Johnson simán e szellemben jár el, gyakorlatilag zérus invenciót vesztegetve a tutira. Fog egy nettó lúzert, csinál neki egy közepesen csinos adósságot, a karjába lök egy középpályás szexbombát, és a nyakára küld pár félnehézfiút (mindõjük megvolt már százszor), aztán számítógépes karszékében hátradõlvén kimondja a bûvös szót: tûz! Majd néz.
A Mindenki marad! egy rest fércmû.
Fordította: Totth Benedek. Magvetõ, 2010, 233 oldal, 2990 Ft
*
