- ts -

Az a rettenetes helyzet alakult ki, hogy a vietnami háború egy viszonylag korai szakaszában (tán 1966-ban) Christian Bale (máshol Batman) fogságba esett Laoszban. Ettől persze még nem kéne berezelni, majd csak kivágja magát szorult helyzetéből. Ám az már komoly aggodalmakra adhat okot, hogy az ő (Dieter Denkler szerepében Bale) természetesen színigaz történeten alapuló hányattatásait Werner Herzog vitte hollywoodi vászonra (no jó, nem eltúlzott büdzséből).

1968 a magyar filmművészetben - egyebek mellett - két színész (pontosabban egy színész és egy táncdalénekesnő) nagy éve volt. Balázsovits Lajos vörös inge a Fényes szelekből (Jancsó Miklós) máig átvirít a történelmen, s az is fennmarad nyilván még sokáig, ahogy az egészen és merészen énfilmre csinált Feldobott kőben (Sára Sándor) az alkotó önszemélyét adja. Ám mindkét mű már akkor is "történelmi" munkának számított; az ötvenes években játszódtak. Ellenben azok, amikben Kovács Kati játszott ugyanekkor (Eltávozott nap - Mészáros Márta; Fejlövés - Bacsó Péter), kifejezetten helyi idejű darabok voltak. De vajon jól megnéztük-e, hogy milyen szögben tűzött be a nap a parasztház tornácára, ahol a Pestre felszakadt nő, Kovács Kati (az anyján át) önmagát kereste az Eltávozott napban? Esetleg elő tudjuk-e hívni a memóriánk valamelyik lebontásra váró raktárhelyiségéből, hogy valamennyire ugyanez ugyanebben az évben megtörtént egy másik vásznon is? Kovács Kati kilépett a fővárosi munkahelyéről, s lement vidékre a szüleihez, de nem jött be a dolog, így összeállt az autólopásba keveredett Horváth Károllyal (később Charlie) és egy másik hasonfirmával (Miller József), hogy akkor legyenek öngyilkosok. A Fejlövés még igaz történet alapján is született - rendészeti propagandamunkának.

Most tán attól kéne egy hátast dobni, hogy az "orosz fantasy", mintha az valami olyan lenne, mint a szovjet western. Hogy az oroszok manapság olyan sokat (ti.: rubelt) raknak a filmgyártásukba, hogy már thrillerre, fantasyra, miegyéb tájidegen akciózásra is telik. Mindazonáltal ami végül ezen a 2007-es filmen (nálunk friss kiadású DVD-n) kijegecesedik, az távolról sem szovjet-orosz problematikum: az a "leesik-e?" kérdésköre.

Bár "Tom Mix" nevű farmernadrágot speciel gyártott a nagyszerű magyar (szoc.) ipar, de azért mégsem követtük mindenben szolgaian a hülye nyugati divatokat, van is erre egy szó, bár kiment a divatból: a majmolás. Telefonbárra például egyáltalán nem emlékszem, igaz telefonra sem, csak olyanokra, akik "el tudják intézni". Szóval a telefonbár olyan vendéglátó-ipari üzemegység, ahol az asztalon telefonok vannak, azon rendelheted meg az ételt, de ha megtetszik Micike a szomszédos asztalnál, őt is felhívhatod, "ismerkedés céljából", legfeljebb átnéz, és lecsapja a kagylót. Most, hogy felidézem mekkora marhaság ez, megingok, ilyennek mégis kellett lennie Magyarországon, pont nálunk nem?

A főszereplő a "Sivatagi viharból" tért vissza, maradandó, igen súlyos sérüléssel (sokáig titok). Feltesszük, szenved minden posztháborús traumától, de az biztos, hogy iszik és mélyen depressziós.

"Figyeljetek, Kevin, jön egy rendőr! Oké, Dave, vettem. Dave, nem megmondtam, hogy ne használjunk neveket! Rendben, Terry!" - Mi ez? A választóvíz vagy a lakmusz, ami megmutatja, hogy kalandfilmhez vagy színigaz történethez van éppenséggel szerencsénk. Hiszen a 21. században csak nincsen már olyan megátalkodott elbeszélő, aki ezt a hosszú fehér szakállát lengető viccet beleszőné a meséjébe. Találós kérdés: csak nem egy tök true storyt látunk?

Az még csak hagyján, hogy az érdekes énekes (pályájának a) fenekére nézünk, de még ennél is többről van szó. Az úgy várt filmmű az amerikai kultúra természetéről nyilatkozik.

Wilhelm sikolya, miszerint Wilhelm Scream, pontosabban: ááúúúúúúú! Kétheti adósságunkat próbáljuk, ím, törleszteni, azt találtuk írni, hogy az Indiana Jones tele van Wilhelm sikolyával. Egy hangeffektus ez, ami nagyobb divat lett mára az amerikai filmek egy jól körülírható csoportozatában, mint nálunk anno a gézing.

Pár szigetországi retardált átrándulván a kontinens egyik ibuszos szegletébe, ripityává lövi egymást, miközben folyamatosan hülyeségeket beszél, és gyakran keserves pofát vág - ennyiben bízvást összefoglalható vizsgált műalkotásunk: decens (kritikai és közönség)sikert jósolok, evvel lesz tele az internet, viszont mi köze mindehhez szerencsétlen Schubertnek? Franznak. Hacsak nem azért küldtük pályára, hogy megkülönböztessen minket Tarantinótól vagy Guy Ritchie-től.

Ha gründolós, bandaszervezős filmre sodor be az élet, két dologra kell iszonyúan vigyáznunk:

Porból, annyi bizonyos, vagy legalábbis alighanem, de íme, itt van egy markánsnak éppenséggel nem nevezhető állítás arra nézvést, hogy porrá is leszel - s veled minden összeesküvés-elmélet: ugyancsak alighanem. A porhintés pedig homokanimációvá.

Mi az ördög történhet Velencében? Milyen égbekiáltó? Felnyomják a kapucsínó vagy a Campari Soda árát? Persze, ott is eshet valami finom kis gyilkosság. De mielőtt odáig rohannánk, nem árt tisztázni, hogy velünk mi is történhet ott alkalomadtán - hacsak nem hátba szúrjuk a dózsét. Azért szükséges e könyörtelen önmagunkba nézés, mert a helyben egzisztáló amerikai írónő nagy valószínűséggel jórészt arra alapozza immár a 15. vagy a 16. regényének sorsát, ami mibennünk, mindközönségesen könyvvásárlókban a városról leülepedett (hiába ködösítünk: a megveszekedett nosztalgiára). Vegyük a legrosszabb esetet, a végére az is jóra fordul.