Szlovák filmesnek lenni Csehszlovákiában nem volt éppenséggel egy húsvéti körmenet: a cseh új hullám soha nem volt csehszlovák új hullám; más filmeket forgattak Barrandovban (Prága) és más filmeket a Koliba stúdióban (Pozsony). Avval is csak szépítgetnénk a dolgot, ha azt mondanánk, hogy a televíziós művek terén jobbak voltak az arányok - mindazonáltal tény, hogy a veterán rendező anno (a hatvanas évek elején) a tévé felől settenkedett a vászonra, ám első komolyabb sikerét mégis a moziban (és a nyolcvanas években) gyűjtötte be (Ezeréves méh; 1983). S ez az évtized volt Jakubisko fénykora, a méh után forgatta Giulietta Masinával a "legendás" Holle anyót - legyünk pontosak, "legendás" Holle anyóból nem Jakubiskóé az egyetlen, legalább két NDK-s kiszerelésnek kijár ez a némileg agyoncsépelt jelző, az 1963-as Gottfried Kolditz-rendezésnek és az 1971-es Rudolf Jugert-féle változatnak minimum. Arról már nem is beszélve, hogy 2008-ban, amikor Jakubisko Báthory Erzsébet tisztára mosásával veszkődött, a modern Németország egyik csodafegyverét, Marianne Sägebrechtet vetette be - megérdemelt sikerrel - a holleisztikus szakágban. Hogy leragadni látszunk e nevezetes asszonyságnál, korántsem véletlen, de annyit még meg kell jegyezzünk, hogy a nyolcvanas években hősünk forgatott egy játékfilmet és egy tévésorozatot is a nemzetközileg másodlagos, de nem elhanyagolható coolságú Eddie Constantine-nal (Lemmy Caution vagy az Alphaville biztosan mindenkinek megvan).
Ha őket ismerjük, a Báthoryról is lehetnek elképzeléseink, hovatovább a Báthory kudarcának is felsejlenek az okai. De sajna nem hagyhatjuk még el az előzményeket, hiszen a neves szlovák direktor előtanulmányai látványos részét képezik a Báthory okozta műélménynek. Jakubisko nyilván elfáradt a műre fordítandó (büd)zsé felhajtásában, így már csak annyi tellett tőle, hogy kihívott az esethez egy magyar történészt, ő maga meg elment pár moziba - választásai mindenevő természetről árulkodnak. Megnézte Derek Jarman Caravaggióját és A rózsa nevét és Jancsó Miklós egyik szerethető marháskodását (A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon). Az elsőt nyilván azért, mert maga is fontos szerepet bízott a mondott festőművészre, a másodikat nyilván azért, mert a producerektől valami "gótikus horrorról" szóló dajkamesével tarhálta össze a lét, a harmadikat nyilván azért, hogy ne tűnjön a műve koppintásnak. Az igyekezet szép és nemes (saját praxisomból is megerősíthetem, hogy három filmet megnézni mekkora erőfeszítés), de ezúttal hiábavalónak bizonyult, pedig hősünk még arra sem sajnálta a fáradságot, hogy jól összerázza az információkat, amiket e művekből felcsipegetett. De nem is rázta, inkább keverte.
Jarman filmjéből az itt-ott elhelyezett anakronizmusokat (cigaretta, írógép) szúrta ki tévedhetetlenül éles szemmel, A rózsa nevéből pedig a csuhás öltözetű nyomozópárost (Sean Connery szerepében az ugyancsak nagynevű Bolek Polívkát lépteti fel, de nem nagyon látszik ki a szörnyű álszakálla alól), s velük csináltat anakronisztikus kunsztokat - görkorcsolyáznak petárdameghajtással például. Ez azért jól hangzik nem? A petárdalöketű lábjárgány. Ehhez képest nyugodtan leszögezhetjük, hogy Jakubisko filmjében nyomokban sem fedezhető fel humor, legfeljebb - néha, ritkán: "ide most kéne valami tréfás" alapon - vicceskedésre irányuló keserves igyekezet. S mivel a Caravaggio Felső-Magyarországon mindenképpen különbözni óhajtott a Boccaccio Magyarországontól, hát e téren bírta leginkább megkülönböztetni magát, a humor, az irónia és bárminő távolságtartás (Jancsó harmincéves filmjének fő erényei) elhagyásával. Mert azon talán csak mi tudunk röhögni, hogy a végig angolul beszélő szereplők a legváratlanabb pillanatokban képesek olyat szólni, hogy "hojrá!" vagy "jónápot".
Zömmel Csejtén járunk az annalesekben megadott történelmi időben, a hely úgy néz ki, mint bármelyik skanzen a mi vidékünkön. Ha hírnök szaladna: "félre népség, a király halad át!", akkor okkal várnánk a Palacsintás királyt vagy valamelyik kollégáját. De nem, Franco Nero érkezik, van neki az a királyos beállása, amit még Koltai Gábortól tanult, na, azt odateszi most is, de jelenléte így is elhanyagolható. Gótikus horrorba ojtott oknyomozáshoz, bírósági drámához és grandiózus történelmi igazságtételhez van ugyanis szerencsénk. Lenne, pontosabban - ha Jakubisko nem áll meg a művészi fejlődésben a Holle anyónál végérvényesen - csak hát megállt. Ilyenformán a több mint kétórás (végtelen hoszszúságú) film úgy szeretne a felsorolt mindenfélének látszani, hogy közben a statisztéria a mesefilmek koreográfiája szerint kivont karddal rohangál a ködpászmák takarta csatatéren, a szolgálólányok a vár folyosóin pedig ugyanúgy sivalkodnak, mint bármelyik mesében. Hiába vetül mindeközben akasztott csontváz árnya a toronycella falára, az egészet már majdnem megette a fene.
Azért csak majdnem, mert arról sem feledkezhetünk meg, hogy Jakubisko ezúttal összekeverte az oknyomozást a publicisztikával, a nyomozást a sorozatos kinyilatkoztatással. Ily módon olyan remek jelenetekhez lehet szerencsénk, mint amiben például a gaz Thurzót alakító Karel Roden (cseh színész, bő tíz esztendeje pszichopata orosz és ukrán gengszereket ad futószalagon amerikai A, B és C filmekben) valami leírhatatlan, hátig érő parókában, vérben forgó szemmel és karddal csapkodva mondja tollba a nézőnek gaz tervét a Nádasdy-birtok megszerzéséről besározás útján Báthory Erzsébet terhére. Hiszen gondolhatják, hogy Báthory Erzsébet ártatlan volt, vagyis csak az volt az ő bűne neki, hogy szebb volt, főként a lelke, mint a korának és a férfiaknak úgy általában, így aztán az sem csoda, hogy csak a művelt, kifinomult Itáliából érkező művészlélekkel, nevezett Caravaggióval értette meg magát szegény.
Így lehet Juraj Jakubisko is a maga korával. Szerintem ő sem adja fel.
A Budapest Film bemutatója
