Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké.
Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.
A négy részre osztott tér "technópavilonjában" kapjuk a történelmet, ki ne tudná, hogy a technó volt az újraegyesítés soundtrackje - mielőtt rátérnénk azonban, tárjuk fel a körülményeket. A négy boksz (technó, pop, indie, hip-hop) mindegyikének azonos a felépítése: 6 plazmatévé, amin videoklipek, interjúk és ismeretterjesztő filmek mennek az adott műfajhoz kapcsolódóan; elöl mindegyikben van egy gömb, amiben makettek virítanak (kedvencem az indie-sátorban a turnébusz a bábokból álló zenekarával: Eric Clapton, Kurt Cobain és Bon Jovi - ugyebár nekik közük nincs az indie-hez). A boksz tetejéről fejhallgatók lógnak, ezeken hallható, mi megy a tévén, középen pedig fotelek, pontosabban fotelszerűségek (az indie-szekcióban sörösládákra ülhetsz).
Visszatérve a történelemhez, a "technóteremben" a zenék sora a Kraftwerktől Dr. Mottéig tart, de van még Deichkind, Marusha, Mouse on Mars, Tanith, Sven Väth, Westbam és persze egy rettenetes ismerős, a Scooter - a nevek jó része a laikus látogatónak aligha mond túl sokat, bár ez nyilván elsősorban generációfüggő. Mindenesetre aki kellő időt szán a dologra, megismerheti például a Loveparade történetét, mely szerint az első évben (1989) százötven résztvevős buli volt (+ egy kamion), jelesül a mondott Dr. Motte születésnapi bulija a Ku'Dammon, csak nyugat-berlinieknek - hisz a fal még állt. De a technó pusztító hatása már marta erősen a falat, 88-ban Kreuzbergben létrejött az első technóklub, az UFO. A kelet-berlini fiatalok magukon kívül voltak a gyönyörtől, amikor végre átjutottak bulizni, hiszen az elektronikus ritmusok és a stroboszkóp villódzása elmosta a különbségeket. Ilyenformán azon sincs mit csodálkozni, hogy a fal leomlása után szinte már a legelső napokban új bulihelyszínek nyíltak Kelet-Berlinben, ahol a házak és épületek egyharmada üresen állt. A használaton kívüli épületek pincéit feltörték,és technóklubokat alakítottak ki bennük. Ez még több éven át zajlott, például 1991-ben a Potsdamer Platzon a Wertheim áruház acélkamráját építették át a pincében, az lett a Tresor. Az elhagyatott NDK-kultúrházak is kiválóan alkalmasak voltak partihelyszínnek, vagy az Ahornblatt nevű üresen álló étterem, hogy a Spree partján üresen álló raktárépületekről már ne is beszéljünk. Minderről a filmen túl a falnál egy dj-szett (2 lemezjátszó, fejhallgató) tájékoztat, bakelitek és egy rajz a többszintes berlini technóklub, a Berghain felépítéséről. A gömbben szintén egy diszkó makettje.
És persze a dolgok akarva-akaratlan egymásba érnek, a hiphopszekcióban - talán a legjobban eltalált része a kiállításnak - a film a nagyvárosi gettókról szól (lásd megint Kreuzberg). Kizárólagosan német nyelvű ismeretterjesztés folyik a graffiti- és breaktánckultúráról és a hiphopon kívüli egyéb műfajokról, például a reggae-ről is. A falon kis szlengszótárak, graffitik és lemezborítók... Mivel nincs külön rockrészleg, az indie-fejezetbe került a Die Toten Hosen és a Die €rtzte is, bár az utóbbiról nagyon kevés szó esik (nyilván sokak örömére). Annál több viszont a 1000Robota, a Blumfeld, a Die Goldenen Zitronen, a Die Sterne, Maximilian Hecker, a Kante, a The Notwist és Tocotronic munkásságáról. Na jó, itt azért lassan már kiakad a valaha Heintjén kalibrált nyálmérő készülékünk, ha valaki hallott már akár egy taktust is a híres berlini énekes, Maximilian Hecker "melankolikus pophimnuszaiból", tudja, mire gondolunk. Ugyanakkor persze az is itt tisztázódik végérvényesen, hogy a német popzene univerzuma nem csupán a fővárosra korlátozódik, hiszen a felsoroltak közül a 2007-ben sajnálatosan feloszlott Blumfeld vagy a Die Sterne, nem szólván a jó nevű Tocotronicról, mind az ún. "hamburgi iskola" jeles képviselői. Azok tudják e tényt a maga magas polcán értékelni, akik mondjuk B. Tóth, D. Molnár, Cintula és Arató urak segedelmével a "müncheni hangon" szocializálódtak - lásd még a háromszoros Oscar-díjas Giorgio (született: Hansjörg) Morodert és az "eurodiszkó"-t.
Az ilyesmi ma is épp oly rettenetes. A legdurvább dolgok a popszekcióban várják a látogatót, az oly messze földön híres Tokyo Hotel (nekik egy teljes fal szenteltetett) például azt énekli, hogy: Achtung fertig los und lauf / vor uns bricht der Himmel auf / wir schaffen es zusammen / übers Ende dieser Welt/ die hinter uns zerfaellt... ami kétségkívül arra ösztönöz, hogy távozzunk. A boksz előtt egy kis postaládaszerű valami van, amibe még üzenetet dobunk egy német sztárnak, és azt majd valaki eljuttatja a hivatalos fanclubnak. Ilyen láda máshol nincs, csak itt, a popnál.
Összegezve tapasztalatainkat, egyfelől arra jutunk, hogy a kiállítás bár meglepően kicsi, de sokat tud, valahogy így kell egy mai kiállításnak kinéznie. Ellenben, hát a zene... szóval ahhoz biztosan szükségünk van arra a Zehn kleine Jägermeisterre. Amúgy pedig Heintje él, köszöni, jól van, tavaly jelent meg új lemeze.
A Goethe Intézet kiállítása - Millenáris, Jövő háza, megtekinthető: január 31-ig.
