Kiállítás - Zehn kleine Jägermeister - Music+x - német popzene

  • - ts -
  • 2010. január 28.

Zene

Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké. Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.

Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké.

Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.

A négy részre osztott tér "technópavilonjában" kapjuk a történelmet, ki ne tudná, hogy a technó volt az újraegyesítés soundtrackje - mielőtt rátérnénk azonban, tárjuk fel a körülményeket. A négy boksz (technó, pop, indie, hip-hop) mindegyikének azonos a felépítése: 6 plazmatévé, amin videoklipek, interjúk és ismeretterjesztő filmek mennek az adott műfajhoz kapcsolódóan; elöl mindegyikben van egy gömb, amiben makettek virítanak (kedvencem az indie-sátorban a turnébusz a bábokból álló zenekarával: Eric Clapton, Kurt Cobain és Bon Jovi - ugyebár nekik közük nincs az indie-hez). A boksz tetejéről fejhallgatók lógnak, ezeken hallható, mi megy a tévén, középen pedig fotelek, pontosabban fotelszerűségek (az indie-szekcióban sörösládákra ülhetsz).

Visszatérve a történelemhez, a "technóteremben" a zenék sora a Kraftwerktől Dr. Mottéig tart, de van még Deichkind, Marusha, Mouse on Mars, Tanith, Sven Väth, Westbam és persze egy rettenetes ismerős, a Scooter - a nevek jó része a laikus látogatónak aligha mond túl sokat, bár ez nyilván elsősorban generációfüggő. Mindenesetre aki kellő időt szán a dologra, megismerheti például a Loveparade történetét, mely szerint az első évben (1989) százötven résztvevős buli volt (+ egy kamion), jelesül a mondott Dr. Motte születésnapi bulija a Ku'Dammon, csak nyugat-berlinieknek - hisz a fal még állt. De a technó pusztító hatása már marta erősen a falat, 88-ban Kreuzbergben létrejött az első technóklub, az UFO. A kelet-berlini fiatalok magukon kívül voltak a gyönyörtől, amikor végre átjutottak bulizni, hiszen az elektronikus ritmusok és a stroboszkóp villódzása elmosta a különbségeket. Ilyenformán azon sincs mit csodálkozni, hogy a fal leomlása után szinte már a legelső napokban új bulihelyszínek nyíltak Kelet-Berlinben, ahol a házak és épületek egyharmada üresen állt. A használaton kívüli épületek pincéit feltörték,és technóklubokat alakítottak ki bennük. Ez még több éven át zajlott, például 1991-ben a Potsdamer Platzon a Wertheim áruház acélkamráját építették át a pincében, az lett a Tresor. Az elhagyatott NDK-kultúrházak is kiválóan alkalmasak voltak partihelyszínnek, vagy az Ahornblatt nevű üresen álló étterem, hogy a Spree partján üresen álló raktárépületekről már ne is beszéljünk. Minderről a filmen túl a falnál egy dj-szett (2 lemezjátszó, fejhallgató) tájékoztat, bakelitek és egy rajz a többszintes berlini technóklub, a Berghain felépítéséről. A gömbben szintén egy diszkó makettje.

És persze a dolgok akarva-akaratlan egymásba érnek, a hiphopszekcióban - talán a legjobban eltalált része a kiállításnak - a film a nagyvárosi gettókról szól (lásd megint Kreuzberg). Kizárólagosan német nyelvű ismeretterjesztés folyik a graffiti- és breaktánckultúráról és a hiphopon kívüli egyéb műfajokról, például a reggae-ről is. A falon kis szlengszótárak, graffitik és lemezborítók... Mivel nincs külön rockrészleg, az indie-fejezetbe került a Die Toten Hosen és a Die €rtzte is, bár az utóbbiról nagyon kevés szó esik (nyilván sokak örömére). Annál több viszont a 1000Robota, a Blumfeld, a Die Goldenen Zitronen, a Die Sterne, Maximilian Hecker, a Kante, a The Notwist és Tocotronic munkásságáról. Na jó, itt azért lassan már kiakad a valaha Heintjén kalibrált nyálmérő készülékünk, ha valaki hallott már akár egy taktust is a híres berlini énekes, Maximilian Hecker "melankolikus pophimnuszaiból", tudja, mire gondolunk. Ugyanakkor persze az is itt tisztázódik végérvényesen, hogy a német popzene univerzuma nem csupán a fővárosra korlátozódik, hiszen a felsoroltak közül a 2007-ben sajnálatosan feloszlott Blumfeld vagy a Die Sterne, nem szólván a jó nevű Tocotronicról, mind az ún. "hamburgi iskola" jeles képviselői. Azok tudják e tényt a maga magas polcán értékelni, akik mondjuk B. Tóth, D. Molnár, Cintula és Arató urak segedelmével a "müncheni hangon" szocializálódtak - lásd még a háromszoros Oscar-díjas Giorgio (született: Hansjörg) Morodert és az "eurodiszkó"-t.

Az ilyesmi ma is épp oly rettenetes. A legdurvább dolgok a popszekcióban várják a látogatót, az oly messze földön híres Tokyo Hotel (nekik egy teljes fal szenteltetett) például azt énekli, hogy: Achtung fertig los und lauf / vor uns bricht der Himmel auf / wir schaffen es zusammen / übers Ende dieser Welt/ die hinter uns zerfaellt... ami kétségkívül arra ösztönöz, hogy távozzunk. A boksz előtt egy kis postaládaszerű valami van, amibe még üzenetet dobunk egy német sztárnak, és azt majd valaki eljuttatja a hivatalos fanclubnak. Ilyen láda máshol nincs, csak itt, a popnál.

Összegezve tapasztalatainkat, egyfelől arra jutunk, hogy a kiállítás bár meglepően kicsi, de sokat tud, valahogy így kell egy mai kiállításnak kinéznie. Ellenben, hát a zene... szóval ahhoz biztosan szükségünk van arra a Zehn kleine Jägermeisterre. Amúgy pedig Heintje él, köszöni, jól van, tavaly jelent meg új lemeze.

A Goethe Intézet kiállítása - Millenáris, Jövő háza, megtekinthető: január 31-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.