- ts -

A való világban járunk, a napnál is világosabb.

Ha a világ filmkészítése valamiben szinte magától értetődően képes megtalálni a helyes arányokat, az színes/fekete-fehér viszonylat. Épp annyi jut a fekete-fehér relációba, hogy az ember újra meg újra rácsodálkozhasson, jé, ilyet is tud a mozi - persze könnyű menet lenne sorolni a példákat arra, amikor tökéletesen funkciótlanul fárasztanak ezzel a megoldással.

Ránézésre akkora, mint egy képeslap, de lemértem, tíz és félszer tizennégy és fél centiméterszer egy centi, nincs egy ezres; A magyar irodalom zsebkönyvtára, tényleg elfér a farzsebemben.

"Hiszek Amerikában. Vagyont szereztem ebben az országban" - mondja a temetkezési vállalkozó Francis Ford Coppola híres filmjének legelső kockáin.

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, gondoljunk csak vissza: milyen volt az a nap, amikor minden sikerült, minden összejött? Amikor mindenki ránk figyelt, amikor mindenki észrevette a sikereinket. Mit akartunk akkor? Mi jött össze, s mire mentünk vele? Egyáltalán, emlékszünk még rá? Hisz biztosan volt ilyen napunk.

Itt az ideje, hogy lehulljon a lepel.

A vaspálya mindig is a filmkészítés kitüntetett terepének számított. Egy feneketlen aranybánya, melynek kincseire már a korai némafilmek indiánjainak és banditáinak is fájt a foguk.

Keresve sem találhatnánk alkalmasabb időpontot e könyv forga-tására, mint a mostanit. Aki látta szombat este az "el classicót" (a Real Madrid-Barcelona bajnoki meccset; adta a sport1), tudja, miről beszélünk.

Történetünk kellemesen egyszerű, s többfelől ismerős - szabad neki, maga is irodalmi adaptáció. Egy partra vetett hajótöröttről szól, még ha nem is ő a főszereplője.

Ezzel nyitották az idei Berlinalét, és még Arany Medvére is jelölték - eh bien, nekik se könnyű, akárkik legyenek is.

Ha a fóka, kutya, gyerek szent-háromságát tipikus hollywoodi vircsaftnak tartjuk, rendezőnk helyét könnyű belőni.

Két szálon indulunk, az egyik ígéretesebb, mint a másik - valamivel.