- ts -

Az úri betörő mint vizuális élmény afféle atavisztikus emlékként nekünk (csupán életkori kérdés: tapasztaltabb honfitársainknak) is megvan. A hetvenes évek elején ment a "nagy sikerű" tévésorozat, melyben Georges Descriéres domborított a frakkos szarka szerepében. Az élet királya volt ő, asszonyok, nyakékek tapadtak a kezéhez, s ha szorult a hurok, hamar odébb-állt. Személyében egy érett, lefegyverző mosolyú profit tisztelhettünk. Ki gondolta volna, hogy lesz ez még így se...

Na igen, ha az embernek se szakmája, se iskolája, jobb, ha talál magának egy kurvát. Tudniillik olyan hivatásosat. Aki megkeresi neki a pénzt. Mert ebben a rohadt mai világban pénz nélkül csak a baj van, nem mintha egy one woman show-ként működő kupleráj annyit hozna a konyhára, hogy attól a baj csak úgy hanyatt-homlok szelelne el. De a kicsit is meg kell becsülni.

John Travolta és Uma Thurman újra táncol! Vajon mi a fenének? Mert az olyan jól mutatott a Ponyvaregényben, kinek árt meg egy efféle visszakacsintás? Szerintem nekik, de a nézõ se ússza meg. Mert az a tánc már akkor is egy visszakacsintás volt, a vezérciki Szombat esti lázra meg a Pomádéra. Nagyon kevés vicce van ennek a bolygónak, amin a második elmondáskor is lehet nevetni... Volt az a villázós mozdulata a kiérdemesült rongylábhercegnek, amikor tenyerét kifelé fordítva, "v"-t formázó virsliujját elhúzta a szeme elõtt, évekig láttuk még utánjátszó bohócoktól... Most bajban lehetnek a bohócok: mit kellene majmolni e mai kûrbõl? Semmit.

Pije jako Dán, tartja a filmművészetben egykor ugyancsak járatos kis közép-európai nemzet (a cseh) szóláshasonlata, s a filmművészetben manapság olyannyira járatos kis észak-európai nép nagy lendülettel igyekszik ennek (iszik, mint egy dán) megfelelni.

Mitõl kult a "kult" (-regény; -film; -úrház)? Naná, semmitõl: vevõbolondító elõtag, címke, semmi egyéb ma már. Kult, ha úgy ölnek, hogy közben Madonna slágereirõl cserélnek épületes eszmét, kult, ha Holden Caulfieldet bagzatjuk a Sötét zsaruk cigin és kávén élõ, meggyõzõen emberi lényecskéivel.

Repülhet-e a TWA Európába? - szól az egyik perdöntő kérdés ebben a filmben. Körülbelül annyit takar, hogy az Egyesült Államok polgári légi közlekedésének piacán -a negyvenes években - a tengerentúli viszonylatok maradjanak-e monopóliumként a Pan American légitársaság és rókalelkű főnöke (Alec Baldwin) kezében, vagy jöhet a szabad verseny (úgy is, mint e szép nagy nemzet identitásának legfontosabb alkotóeleme).

Csupa illendõség vagyunk, hisz az elsõ hazai gõzvontatású vasút célállomására mentünk, oda, ahol a legtöbb az egy négyzetméterre jutó emléktábla a falon (általában 1846. július 15-ére emlékeznek).

Kösz, jól vagyunk, bár néha egy-egy megviseltebb idegzetû külsõ munkatárs, vendég elereszt valami megjegyzést, "Hol éltek ti?", "Hova kerültem, te jó isten!", de mi meg se halljuk. Redakciónk otthona, az egykori Finommechanikai Mûvek príma hely, afféle retropolisz, most utasítottunk vissza nyolc rózsadombi ajánlatot, fegyvergyár volt, az járja róla, a NATO aligha tudja, mirõl csúszott le.

A fény rendben, beállítva az expozíciós idõ, az objektív egy állványra helyezett burkolólapra, csempére szegezõdik, és katt, már kész is a fotó, nyilván valami selymes-színes brosúrába lesz. A majsztró kilép a gép mögül, s felrakja a következõ modellt. Egy tök ugyanakkora, tök ugyanolyan színû (a leghétköznapibb fehér) csempét. Ugyanaz a mûgond, ugyanaz a kimért tempó. Mahmut még megismétli néhányszor a minuciózus mûveletet, s mi már mindent tudunk, igaz, ekkor tán nem gyanakszunk rá. Persze, Michelangelo, széklábesztergálás közben - a belenyugváson túli meleg biztonságban...

Ha egy történelmi film pusztán némely nagy jelentőségű múltbeli esemény korhű megmutatására szorítkozik, a fene megette az egészet. Az ilyen filmek rendszerint tök üresek - a korhű kosztümben parádézó statisztahadseregeken meg történelmi hírességeken kívül alig emlékszünk belőlük másra. A bukás azonban, becsületére legyen mondva, gondol is valamit, meg mutat is. Azt gondolja, amit a főszereplő, Bruno Ganz mutat.

Vasúton bejárni hazánk minden zegét-zugát, hát van ennél vonzóbb lehetõsége turistának? Komótosan elzötyögni innen oda, majd kis idõ múltával amoda. Leugrani a peronon, már a restiben felhajtani egy erõs feketét, aztán nekivágni mondjuk Cece bizonnyal kicsit poros utcáinak sietve, hogy az estivel húzhassunk Szekszárd felé. Mint a mesében...

1964-ben járunk, a kalandfilm mûfaja fénykorát éli, Párizs utcáin fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai megoldásokkal tüntetõ Citro‘n DS-ek, Simcák, Renault 8-asok tülekednek, Jean Marais legszebb férfikorába lépett, a fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai sajátosságokkal tüntetõ Myléne Demongeot a legszebb nõ, ha akarom, megszületett a francia válasz a James Bondra (Dr. No - 1962).