Film - Elmondja hát mindenkinek - Emmanuel Mouret: Csak egy csók

  • - ts -
  • 2008. augusztus 21.

Zene

Kedvencem az erős hazai fogalmazás, miszerint "pokolba a történettel, mert tőle nem lehet látni a filmet". Megpróbáltam én ezt már lefordítani, s valami olyan sült ki belőle, hogy ha nagyon el akarjuk mesélni a történetünket, az eredmény érdekében hajlamosak leszünk a történetmesélés rég bevált, mondhatni ősi (a Lumiére testvérek, Ádám és Éva előtti) metódusaihoz nyúlni, ahelyett, hogy a képek erejére hagyatkoznánk. S a szerencsétlen képek "illusztrációs segéderővé" deklasszálódnak. Míg ha nincsen történetünk, akkor nincsen is mitől zavartatni magunkat, felmutathatjuk a világnak a pőre celluloidot (felteszem, enmagunkat - bár lehet, hogy túl rosszhiszemű vagyok). S ha ennek kapcsán a megszólaláshoz feltétlenül szükséges önbizalmat méricskéljük, nem szívesen fogadnék arra, hogy mihez is kell nagyobb bátorság, megmutatni magunkat, vagy elmesélni a történetünket (utóbbi esetben mindenféle adaptáció csak annyit tesz, hogy kirakunk még pár akadályt a pályára).

Kedvencem az erős hazai fogalmazás, miszerint "pokolba a történettel, mert tőle nem lehet látni a filmet". Megpróbáltam én ezt már lefordítani, s valami olyan sült ki belőle, hogy ha nagyon el akarjuk mesélni a történetünket, az eredmény érdekében hajlamosak leszünk a történetmesélés rég bevált, mondhatni ősi (a Lumiére testvérek, Ádám és Éva előtti) metódusaihoz nyúlni, ahelyett, hogy a képek erejére hagyatkoznánk. S a szerencsétlen képek "illusztrációs segéderővé" deklasszálódnak. Míg ha nincsen történetünk, akkor nincsen is mitől zavartatni magunkat, felmutathatjuk a világnak a pőre celluloidot (felteszem, enmagunkat - bár lehet, hogy túl rosszhiszemű vagyok). S ha ennek kapcsán a megszólaláshoz feltétlenül szükséges önbizalmat méricskéljük, nem szívesen fogadnék arra, hogy mihez is kell nagyobb bátorság, megmutatni magunkat, vagy elmesélni a történetünket (utóbbi esetben mindenféle adaptáció csak annyit tesz, hogy kirakunk még pár akadályt a pályára).

Nézői szempontok ritkán játszanak öltésnyit is e módszerbéli vitákban, itt művészetről van szó, tessék fölérni ésszel. Vagy ne tessék, hisz döntő többségünk az utolsó mozi lebontásáig azért fog oda járni, hogy varázsolják el egy szép történettel. Deviáns vagy inkább perverz, ha csak a maestro virtuóz előadása vonz, olyan lenne úgy a mozi, mint a műkorcsolya, a filmhíradó vagy a reklám helyett a rendező kötelező kűrjeiben gyönyörködhetnénk, nahát, ilyen svenket, barátom.

Ha a vázolt kétségeket vitaként értelmezzük, a Csak egy csók vitriolos röpirat a történet védelmében, ami szerint a történet úgy vagy jobban kell a moziba, mint a csók a hátsó sorban, esetleg a jegyszedő.

Már a felütése is szinte pimasz: találkozik egy nő és egy férfi. Együtt töltenek (vacsorával, csevegéssel, pohár borral) egy szép estét, s mielőtt elcsattanna a csók, elcsattan egy történet is. Pikáns, fransziás, még azt is megkockáztathatjuk, hogy felkavaró sztori, finoman szólva is neki alárendelt eszközökkel, kevés akrobatikával, a végletekig leegyszerűsített képekben, szigorúan az eleje felől a közepén át tartva a vége felé. Ám távolról sem veszélytelen mulatság ilyen közel menni "a történethez", tánc inkább egy irdatlan verem felett. Hiszen míg a nagy általános tutit megmondjuk a történetről, addig a mi saját történetünk (amit e nemes célunkra felhasználunk) épp abból vizsgázik. Az általunk hirdetett tanokból.

Ekképp viszont két eset lehetséges szinte bizonyosan: vagy csalunk, tehát sztorinkra szabjuk rá a tanainkat, vagy menthetetlenül kiderül, milyen bénák is vagyunk, milyen esetlen, agyalt, ne adj isten másodlagos frissességű a történetünk - amihez adott (jelen) esetben még az arcunkat is adtuk (nem elvárt, tehát kéretlenül v. bátran).

A helyes válasz ezúttal a B, de szerintem így is megéri. Mindig az esendő nyer, próbálják ki mozin kívül is.

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.