De milyen elbeszélési technikát választ, mennyire akar vagy bírhat egy ilyen diktálás elszakadni a "filmszerűségtől"? Mi a leírható, s mi a megmutatható? Mi köztük a különbség, s jobban jár-e vele az olvasó? Mikortól emlék az emlék? Meddig élmény az élmény? S a film az idegenek között, tollal és papíron nem alakul-e anekdotafüzérré, arietták elviselhetetlenül könnyű csokrává? Jelenetről jelenetre ugorván nem úgy lesz-e, hogy rövid, velős, lehetőség szerint horogra vagy legalább poénra végződő repeszek, miniatúrák hágnak egymás nyakára, s a petárdaözönben észre sem veszik (olvasó és alkotó), hogy elment mellettünk az élet (vagy a lényeg).
Jelen kötet hőse és alkotója, Milos Forman meg sem kísérli másnak (írónak, emlékiratszerzőnek) mutatni magát, mit aki (filmekben mesélő), a megfellebbezhetetlen filmes szaktekintély képét is kerüli rokonszenvesen. Diktál vagy ír e négykezesben (észrevételeink, élményeink szempontjából mindegy, hány kezesben) egy életrajzi filmet; még csak nem is ez az első ilyen a pályáján - csak most épp róla szól. De a "róla szól"-nál pontosabb a "körülötte forog". Mielőtt evvel felfuvalkodott hírét keltenénk, ismerjük el, nem csupán tetszetős forma, de az eredményes (mert elfogulatlan) "tényfeltárás" záloga is ez. Ne várjuk, hogy a végén nekünk lesz képünk a Formant körülvevő világról, törődjünk bele abba, amit mutat magáról? Oh, a Hairt is biztos jobban tudta elmesélni, mint bármelyikünk.
Csakhogy Milos Forman extrémül, többszörösen minősített eset - különösen nekünk. Nem csak egy közülünk, aki megállta a helyét, de még csak nem is csupán az, aki megmutatta, hogy felénk is teremnek világformáló figurák. Példája leginkább mindennek az ellenkezője, hogy nem is számít, ki hol terem. Hanem az, hogy minek - almának, körtének. Ám ennek felismeréséhez az út pont a "honnan jöttél, ki vagy és mit akarsz" kérdéskörein keresztül vezet. S bármennyire is anekdoták laza füzérét kapjuk végül, Forman nem óhajtja megspórolni vagy bagatellizálni az önvizsgálatok helyenként akár kínosnak is tetsző futamait. Mások - barátai, családja vagy akár ellenségei - tekintetében már jóval hajlamosabb a nagyvonalúságra; mintha leírták volna neki a hatáskörét, számonkérhetőségének határait.
Bőséges a választék, száz (100) feletti a fejezetek vagy jelenetek száma. Nem csak jelenetek, egy-egy három-tíz oldalas, legtöbb esetben személy- vagy helységnévvel, filmcímmel jelölt flashback olykor maga is komplett, jól felépített - elejű, végű - film. Máskor torzók, akárhova, bárhova is ugorhatunk tőlük, térben és időben. A mikrodramaturgia az esetek döntő többségében hibátlan. Az ilyenből törvényszerűen szokott megmaradni a végső kielégítetlenség - annyira faltuk, hogy nem vettük észre, mennyire könnyű.
Az efféle csalódások elkerülésére is van hóttbiztos olvasói módszer, csináljunk (részben) úgy, mint a szerző! Õ ugyanis fegyelmezetten csapong. Mi nyugodtan lehetünk fegyelmezetlenek. Forman könyve kétcsöves kaleidoszkóp! Van elég okunk önnön ugrásainkban megbízni: legalább az alapélményeink közösek a szerzővel. S az ezekhez fűződő viszonya határozza meg könyörtelenül az ő közléseit is. Nem tartóztatja meg magát az ítélkezéstől, és a bocsánatkérést sem viszi túlzásba. Mintha végig "csak" szórakoztatni akarna.
Emlékeznek még Ivan Passer Intim megvilágításban című (csehszlovák) filmjére? Bambász gépészkedik benne meg kedves felesége (és Formané is, a szépséges Kresadlová - az ő kezelése is megérne egy külön pszichokurzust), próbál a temetésre a falusi zenekar - a mű nemcsak szemléletében, de eszközeiben is meghatározta minimum fél évszázadra egy (folyamatosan bővülő, de végig jól körülhatárolható) csoportnak, hogy mi legyen egy filmben. Passer Forman minden csehszlovák filmjében benne volt, finoman szólva is döntő kezdeményezőkészséget mutatva, barátok maradtak a száműzetésben is. De emlékszik valaki Passer bármelyik amerikai filmjére? Forman szimpatikusakat mond munkáról és szerencséről, de a drámája sokszor túllép rajta, és különösen elbeszélői technikáján. Amire jóindulattal mondhatjuk azt, hogy a lényegtelentől igyekszik a lényeges felé haladni. Hőseink épp Londonban laknak, Passert meghívják egy leváltott rendező helyére Amerikába, hogy fejezze be annak a filmjét. Passer elmeséli a kocsmában Formannak, hogy megy Amerikába, körülöttük sertepertél valami indiai csóka, aki tegnap is, tegnapelőtt is ott ólálkodott, amikor még szó sem volt Amerikáról. Mondja, hogy voltaképpen jól jönne neki Passer lakása, arra a kis időre, míg forgat. Három év múlva az indiai még mindig vidáman héderezik Londonban. Passer Csehszlovákiában hagyott gyermeke pedig nehéz körülményei javításáért könyörög levélben. Mondhatom, ki vagyunk az ilyenekkel segítve - ha a "miért" érdekel. Ha viszont az érdekel, hogy "hogyan" lett ilyenné földönfutóvá tett generációjuk, érdemes az efféle részletekre odafigyelnünk. Mert Forman sem a maga igazolására, sem az olvasói kedvéért nem súlyozza a közlendőit. Élet, halál, siker, nyomor nála egyre megy - filmre.
Fordította Juhász Katalin és Juhász László. Kalligram, 2008, 425 oldal, 3300 Ft
