Hosszú hét

Olga Grushin: Szuhanov álomélete

  • - ts -
  • 2008. november 20.

Könyv

Nézzék kitartóan Mihail Gorbacsov homlokán az idegen foltot, koncentráljanak a vélhető középpontjára, amennyire csak tudnak - úgy, hogy azért még lássanak -, szorítsák össze a szemüket, hogy csak az a lila folt maradjon.

Amikor már nem is lila, hanem vörös, amikor már megjelenik mellette a szivárvány többi színe is, amikor már az egész látómezőn csak egy őrült (vagy magát őrültnek láttatni kívánó) festő palettája terpeszkedik, akkor rögzítsék a pillanatot, révbe értek, megvan Olga Grushin (az újságíróból, novellistából lett művésznő élni Amerika, innen a névvégi "a" hiánya) első regénye. Bár az angolul írt Szuhanov álomélete (magyarul Ladányi Katalin gördülékenyen feltűnésmentes fordításában olvasható) kapitális bestseller lett, ha hihetünk a vonatkozó közléseknek, magunk továbbra is arra esküszünk, hogy azért mégis jobb Zeusz fejéből kipattanni, mint lecsorogni Gorbacsovéról, de ez nyilván geopolitikai elfogultság.

Mindazonáltal a siker önerején túl az elmúlt vagy tán még el sem múlt, csak már egy ideje tartó "modern" orosz boomnak éppúgy köszönhető, mint a kiadói munka 21. századi vívmányainak. Evvel persze nem azt akarjuk mondani, hogy szürrealistának lenni a legkönnyebb a világon - azt csak gondoljuk, és gondosan megtartjuk magunknak. Ám ha akarom, Grushin asszony szürrealista eszközök, elemek és fordulatok mérsékelten gátlásos forgatásával egy már-már talaj menti művet hozott létre; ebben rejlik az ereje (és vélhetően a népszerűségének is ez a fő oka). Hogy tudniillik a találkozás egy viszonylag (tényleg, ki volt egyáltalán fiatal a Szovjetunióban? mér', és Magyarországon?) fiatal emberrel, nos, az akkor az igazi, amikor minden más is: ha felülről vezényelt/vezérelt. Adott esetben ugye a történelem által: 1985 egy szép hetéhez van szerencsénk, de megjárjuk közben száz tű hosszát (vö. Back in the USSR), Hruscsovig, s hátrább.

Hősünk, Anatolij Pavlovics Szuhanov bátyuska (85-ben 56 éves főszerkesztője az egyedül perdöntő szovjet képzőművészeti magazinnak - tényleg voltak ilyenek, basszus, nálunk is) apósának, a szocreál nyolcvanéves központi veteránjának kiállításán találkozik egykori komájával, máig (1985 ama hetéig) engesztelhetetlen harcostársával, akinek a szürreál mindig is istene volt, s maradt is. S ez, plusz az apró - azaz nb. családja: minden tekintetben "méltó" örökösének tekinthető szörnyű fia, minden tekintetben tagadásának tekinthető lánya, s az asszonya, akinek ugyan (e helyt maradván a festészeti stílben) még mindig a legjobb a hátulnézete az egész Arbaton, de sajna mint házastárs már elhidegült - annyira kiütik, hogy álmában se tér magához. Továbbá lőni látszik a szovjetnek, ha egyelőre még csupán a spirituális mezőkön is (az ugye egy művésznek nagyon számít): ahogy mondani szokták, "minden összejött".

Ha így nézzük, Olga Grushin inkább boksztárgyú könyvet írt, melynek csak a hősei festők és gyászolók, s alkalmasint annak a bő tíz másodpercnek a történetét meséli el, amit a páciens a ring talaján tölt el, míg kiszámolják. Hát, ott aztán tényleg szabad a vásár, nyugodtan lehet népszerű irodalmi szemináriumokat leadni, érthető okokból elsősorban "Korunk és Bulgakov" tematikában - ha jól követtem, erre például '85-nél is régebb óta mutatkozik piaci léptékű igény (bár azt hittem, csak Magyarországon, de megkövetem népem). Ott mindent szabad, az is elhisz arról bármit, akit már ütöttek ki.

Amikor - úgyszólván a mű legelején - Szuhanov összefut (még kérdezik, hogy véletlenül-e) "úgymaradt" korai spanjával, Belkinnel, legalább három találkozás esik egyszerre - noha még szó sincs szürreáliákról, Grushin asszony a későbbiekhez képest szinte tartózkodóan írja le a központi, kiemelt fontosságú kiállítóhelyen (Manyezs) lenyomott születésnapi vernyisszázst (a szocreál papa vagy pápa 80). Épp vége a murinak, rémes helyzet, a mi Toljánk mellől elfarolt a miniszter, zuhog az eső, s ez a Belkin olyan rosszul öltözött, mintha direkt csinálná, a pimasz ajtónálló meg csak bámul, a figyelmetlenséget napi praxisként felfogó és ellenstratégiákkal dúsan vértezett hitves elviszi a Volgát sofőröstül, tényleg már csak az ördög hiányzik, hogy "nesze, egy púp" kiáltással hátba vágjon. Ilyen a történelem minden nagy pillanata, kívülről lényegtelen kényelmetlenségek enyhén komikus lánca, belülről kálvária (vagy nem éltem át még a történelem egyetlen nagy pillanatát sem).

Aztán (hogy némileg tágítsuk a műegészhez képest is szemhatárunkat, de ne csússzunk ki tárgyunk alól, a képzőművészeti alapon fensőbb stílből) táncra perdül az ifjúmunkás a kolhozparaszt lánykával, kétségkívül tetszene a folytatás Vera Muhinának - kár, hogy nem tudott angolul. Grushin asszony viszont kábé úgy ír angolul, mintha oroszul csinálná - nincs jobb szó, a cifraságig lelkesülten, lelkesen. Mi is kellene még egy jó lektűrhöz, túl a nagy "elődök" könnyen felismerhető szellemén?

Mert mondjuk ki, a Szuhanov álomélete lektűr, minden modern oroszok iránt érzett (kicsinyt olykor túlzó) tiszteletünk ellenére (fenéket, épp azért, a jó lektűr - egész - nagy dolog). És pont a markolás bőszeműsége teszi végül könnyűvé, ez a "gyermek az időben" tényállás, legalább lenne egy, csak egy dupla találkozó. Lenne úgy, ahogy nem lehet. Találkozna Szuhanov - üsse kő, akár álmaiban - ifjúkori önmagával úgy, hogy közben a történelem valamelyik hátsó szobában alszik. Vagy fordítva, akadna rá a történelem Szuhanovra úgy, hogy ő időben megtette már a szükséges lépéseket, bevette az ellenszérumot (a patvarba, ha szó szerint kell mindent: "átmentett"). Nem az a lehetetlen ugyanis, hogy tortakölteménynek lássuk a Tretyakovot, hanem az, hogy megfeledkezzünk bármiről is (önmagunkról, s a környezeti hatásokról) - a szürrealizmus is itt kezdődne valahol. Az az igazi vízválasztó, amikor nem Szuhanov (moszkvai "luxuslakás" + dácsa) találkozik az azon korszakát élő történelemmel, melyben épp megfordul az minden utcasarkon. Hanem az, amikor te vagy én - az is elég, ha csak látjuk befordulni a sarkon. Vagy ha úgy fellök a villamoson, hogy belegebedünk.

Magyarul hiába ugrik Anatolij Szuhanov elé az összes lehetséges rémalak a Szocialista Szellem Vasútján, Ivan Gyenyiszoviccsal százszor, ezerszer több esett egy nap alatt, mint vele ezen a héten.

Ugyanakkor mindez semmit nem von le a mű élvezeti értékéből. Grushin asszony vastag könyve akkor is megérné a fáradságot, ha lenne vele olyan. De így nem fáradság, kalandos repülés.

Fordította: Ladányi Katalin. Geopen Könyvkiadó, 2008, 448 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk