A némileg (épp annyi kereskedelmi túlzással, ami még belefér) elvitt cím (az eredeti: Rise of the Footsoldier), de még a tréler is, nem beszélve a videokölcsönzőn kívüli világról, mind-mind abba az irányba mutattak, hogy itt most megtudom a tutit. Legalábbis arról, hogy hogyan is esett az, amikor a nyolcvanas évek emlékezetes focihorrorjának legtetején egyszer csak lebontották a stadionok ketrecre emlékeztető rácsait, s megszűntek beszélni is a brit futballhuliganizmusról. Minthogy az maga is megszűnt.
Az elején maga a film is evvel kecsegtet; 1977-ből indulunk a West Ham United szurkolói kemény magjának sör- és vériszamos közepiből. Akiknek csak az számít, hogy agyonverlek vagy agyonversz (nem olyan nagy különbség: laposra verve hős a hős a film csehóiban). A történet egészét (az '95-ig tart) tekintve hosszan (úgy '86-ig) és érzékkorbácsoló alapossággal (vér, csonttörések háromszoros, ám illúziókeltő hangerőn), de még azt sem mondhatjuk, hogy túlságosan rapid módon (a játékidő harmadában) kapjuk az erről szóló tájékoztatást, ám magára a megoldásra csak egy narrátori mondatot fecsérel az alkotó. "Aztán megfigyelőkamerákat szereltek fel a szektorokba és a stadionok körül, kiemelték a hangadókat, bíróság elé állították, s hosszú börtönbüntetéssel sújtották őket." Kérdés, hogy kifeszíti-e egy filmes jegyzet kereteit, ha ide véssük, hogy: úgy látszik, ennyi az egész...
Mindenesetre a nem hangadó, ám aktívan csonttörő szürkék megúszták, s az okosabbja új szórakozás után nézett, hisz aki maradt, elveszítette mimikrijét. Hősünk például így került a szórakoztatóiparba. Kidobónak. És itt kezdődik el voltaképpen a Futballmaffia, ami a továbbiakban szó szerint azt adja, amit emlegetett eredeti címe ígér, egy pszichopata bűnöző fejlődésregényét - basszus, "igaz történet alapján", amiben odáig megyünk, hogy a kétlemezes kiadás extrái közt van egy 22'-es interjú az "igazi" főszereplővel is. Alkalmasint nem is az az igazán érdekes - vagy csak mandinerből, végső soron. Hanem ahogyan ez a tavalyi keltezésű film bepasszítható hazája műtörténetébe...
A Futballmaffia története akkor fejeződik be, amikor a szociális érzékenységre utaló jelzőkkel megkülönböztethető brit film épp a csúcsára ér, s megkezdődik az irály kiárusítása, eszközeinek felhasználása drága fogpiszkálók megfaragására, eredményeinek kasszairányú nekimozdulása. Melyben a bányászfiúcskából nem azért nem lesz bányász, mert a bányát bezárják, hanem azért, mert inkább elmegy balett-táncosnak. Melyben az északír fiatalok mégsem golyóval a fejükben végzik vagy a börtönben, s az ír nyugdíjasok pedig kihúzzák a főnyereményt, az adóságoktól űzött angol háztartásbeli pedig ahelyett, hogy megtébolyodna, rááll a marihuána termesztésére, s a mellékszereplők ezalatt megnyerik a megyei fúvószenekarok seregszemléjét. A cukorba mártogatott alsókutyák sztorija annyiban különbözik az elismert nagyok, Ken Loach, Mike Leigh és hasonigyekezetű barátaik dolgaitól, hogy az utóbbiaknál a végére nem változik meg semmi, míg az előbbieknél minden.
Tíz évvel később a Gilbeyk (Julian és Will) egy permanens vérfürdőből tekintenek vissza e szcénára. Ez még nem lenne találmány, a valóság részének is csak megszorításokkal mondhatnánk. Ami az övék, az a fatalizmus szemétdombon azért mégiscsak üdítő tagadása. Nem kell a rács mögött végezni, nem kell üzletfeleink golyójától pusztulni, igenis van út A pontból B-be! S ha A maga a pokol, mi megmutatjuk, amit még kevesen mertek, B-t is! A hétszer poklot. A múlt londoni futballalvilágából kivezető út bűnös szándékokkal van kikövezve. De vezet valahová. A negyedik dimenzióba. A felfoghatatlanba. A díszletek mögé.
A Futballmaffia egy új dimenzió ügyes meghódítása, jól zsírzott régi eszközökkel!
Forgalmazza a Cinetel
