DVD - "Falud ebjeinek étkül" - Nyikolaj Lebegyev: Farkasölő

  • - ts -
  • 2008. július 31.

Zene

Most tán attól kéne egy hátast dobni, hogy az "orosz fantasy", mintha az valami olyan lenne, mint a szovjet western. Hogy az oroszok manapság olyan sokat (ti.: rubelt) raknak a filmgyártásukba, hogy már thrillerre, fantasyra, miegyéb tájidegen akciózásra is telik. Mindazonáltal ami végül ezen a 2007-es filmen (nálunk friss kiadású DVD-n) kijegecesedik, az távolról sem szovjet-orosz problematikum: az a "leesik-e?" kérdésköre.

Pedig a szókapcsolat maga (orosz fantasy) csak egy újszülöttnek lehet meglepő vagy újdonság. Már amennyiben a mozgóképes fantasyt olyan mesézménynek tekintjük, ami avval üt el a mezítlábas konkurenciától, hogy a gonosznak szarvasmarha-ábrázata van benne, lompos farka, vagy ha kezével egy elhamarkodott mozdulatot tesz, kicsap belőle a sistergő istennyila, minek útját kékes fény mutatja - a többi csak mese. Tehát azon mesék, melyek mellőzik a patásfejűek rendjébe tartozók szapora mozgatását, be kell érjék a kevésbé színpompás "mese" címkével, még ha alkalomadtán olyan véresek is, mint egy horror, vagy olyan pesszimisták, mint egy skandináv vígjáték.

Hisz ha csak a mese felől közelítünk, nincs is oroszabb (szovjetebb) filmműfaj annál. Hogy manapság a valahai csehszlovák és az NDK-s mesefilmeket trendi emlegetni, annak az lehet az oka, hogy a kollektív emlékezet könnyebben ér el a tévéig, mint a moziig; tehát a valamikori respektus, miszerint ha szovjet, mehet a moziba, ha csehszlovák, jó neki a tévé is, a visszájára fordult - ám ez teljességgel lényegtelen mondjuk Alaksandr Ptushko munkásságának megítélése szempontjából. A maestróra nyilván kevesen emlékeznek (más volt még a cirill betűk átírása nyilván). Úgy sem, hogy ő volt "a Szovjetunió Walt Disney-je"? Utolsó filmje, a - szovkolor összes színeiben tündöklő - Ruszlán és Ludmilla (1972) 1974-ben keveredett el a magyar mozikba - az milyen volt már, amikor nemcsak az amerikai, de a szovjet filmekre is kellett két évet várni? Bár arról lövésem sincs, hogy mikor mutatták be Mese Szaltán cárról c. 1966-os dolgozatát. Ha ezeket ma csinálná, fantasynak hívnák. Õneki volt egy - nálunk A csodálatos malom címmel bemutatott - filmje, a Sampo (1959). Kalevala-adaptáció...

Ott kezdünk most is, ahol akkor; lecsap az üllőre a kalapács, izzik, hajlik a vas, persze a nyél nem Ilmarinen kezében van (éppenséggel lehetne, a Farkasölő később pazar szőke parókák és álszakállak arzenáljával tüntet). Ez is egy ismert lehetőség, kicsit másként újra felvenni a régi dolgokat, hogy mit bír hozzátenni alapmeséinkhez a hájtek. Mérsékelten izgalmas metódus, és viszonylag ritkán fial új csodákat, de mindennapos. Egy darabig itt is úgy tűnik, erről van szó. Beletettek tényleg egy nagyobb lovettát és a komputereket meg a korszellemnek kijáró al- és feltesti vérbőséget. A hőst (Farkasölőt) gyermekkorában súlyos trauma éri, elveszti népét s családját, maga is rabláncra kerül. Felcseperedvén látjuk immár őt viszont, jön, hogy beteljesítse bosszúját. Sajna kiderül, hogy a gonosz, akire ő emlékezett, csak középvezetői beosztású szemétláda, a főgonosz máshol van. És elindul hosszú útjára, megkeresni, minek során sokszor bajbajutottakkal ismerkedik meg, s teszi, amit olyankor kell.

Egészen a történet ezen (elég hamari) pontjáig hat vissza a végső (mozgóképes, filmkészítői természetű) konklúzió. Ugyanis az általános mesékben e jószolgálati útszakasz az eredeti kapcsolati tőkefelhalmozás időszaka. Farkasölő összegyűjti a maga nagy tudású kísérőit, ám képességeik maradéktalan (még inkább semminémű) kiaknázására nem nyílik módja, mert a filmidő részarányos előrehaladtával alkotóknak rájuk már nem marad érkezése (vulg.: el lesznek felejtve). Pedig elment rájuk a több mint kétórás film közel fele. S esküszöm, az érdemdúsabb fele. Vagy inkább a sokrétűbb fele. Minek belátásához újabb történelmi lecke szükséges, hiszen ha azt mondjuk Lebegyevről, hogy hagyománykövető, még nagyon finoman fogalmaztunk. Mármost a mesék terepén meglehetős volt a forgalom a Szovjetunióban, és néhány kosztümös mozzanatért sem mentek a szomszédba (ami egyéb ügyekben megrögzött jó szokásuk volt). Mindezen szórakozásaikhoz forrást keresvén kedvvel abajgatták például a nyugati irodalmat, gondoljunk csak egy Szergej Taraszov nevű férfi filmrendezői munkásságára, ő adott esetben a nagy Vlagyimir Viszockijjal a zenei oldalán olyan személyek magaviseletét rögzítette celluloidra, mint Ivanhoe, Robin Hood vagy éppenséggel Tarantino druszája, Quentin Durward. De egészen kiváló tévésorozatot fabrikáltak Thyl Eulenspiegel történeteiből is. Pláne nem szabad megfeledkeznünk a híres Tarkovszkij külsőségekben bizonyíthatóan közeli rokon Andrej Rubljovjáról sem. Hogy Lebegyev túllát saját árnyékán, azt egy kis makaróniwestern igazolja: a zene hol Morricone iszonyatos pánsípját, hol meg a De Angelis fiúk pl. a Keoma-beli gátlástalanságát idézi. És citálhatnánk további helyi és nemzetközi mintákat Paradzsanovtól bizonyos határozott vuxia-beütéseken át úgy Heath Ledger lovagos filmjéig, nota bene annak queenes főcíméig (We Will Rock You), de nem maradna helyünk.

És pont így van evvel a rendező is, addig gyűjti a nagy tudású dolgozókat útja során, hogy egyszer csak rádöbben, ha ez így folytatódik, benne marad szégyenszemre egy (no, jó: kicsit azért véres) mesében, holott a pénzt (valóban tiszteset) "fantasyra" adták neki. Így aztán - de nem is csak így, tán kedvvel is - belecsap egy végtelen kínos gyűrűkurazásba. Előlépnek a nyilazók és a hosszú arcszőrűek, a teljes személyzetet felparancsolják valahova a borzasztó magasba, ahol csak hajszálnyi, karcsú ívű kőhíd vezet át egyik sziklaszirt tetejéről a másikra, a ködökből testet öltenek mindenféle szellemek, a dromedárok megcsörgetik harci láncaikat, a pajzsokat buzogány üti át, s világossá lesz: hiába jöttünk. A továbbiakban csupán arra nyílik módunk, hogy a mélybe zuhanók számát regisztráljuk.

A gyűrűk ura eredetiben is olyan, amilyen (illik itt "népes rajongói tábort" emlegetni; felőlem), a nagyobb baj vele az lenne (ne szórakozzunk: az), amennyiben meghatározza az efféle mozik pofáját, félős, jó hosszú időre. Ha innen nézzük, a Farkasölő ígéretes kezdés után a végére (a közepére) kifejezetten kártékony film lesz.

Forgalmazza az SPI

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."