Pedig a szókapcsolat maga (orosz fantasy) csak egy újszülöttnek lehet meglepő vagy újdonság. Már amennyiben a mozgóképes fantasyt olyan mesézménynek tekintjük, ami avval üt el a mezítlábas konkurenciától, hogy a gonosznak szarvasmarha-ábrázata van benne, lompos farka, vagy ha kezével egy elhamarkodott mozdulatot tesz, kicsap belőle a sistergő istennyila, minek útját kékes fény mutatja - a többi csak mese. Tehát azon mesék, melyek mellőzik a patásfejűek rendjébe tartozók szapora mozgatását, be kell érjék a kevésbé színpompás "mese" címkével, még ha alkalomadtán olyan véresek is, mint egy horror, vagy olyan pesszimisták, mint egy skandináv vígjáték.
Hisz ha csak a mese felől közelítünk, nincs is oroszabb (szovjetebb) filmműfaj annál. Hogy manapság a valahai csehszlovák és az NDK-s mesefilmeket trendi emlegetni, annak az lehet az oka, hogy a kollektív emlékezet könnyebben ér el a tévéig, mint a moziig; tehát a valamikori respektus, miszerint ha szovjet, mehet a moziba, ha csehszlovák, jó neki a tévé is, a visszájára fordult - ám ez teljességgel lényegtelen mondjuk Alaksandr Ptushko munkásságának megítélése szempontjából. A maestróra nyilván kevesen emlékeznek (más volt még a cirill betűk átírása nyilván). Úgy sem, hogy ő volt "a Szovjetunió Walt Disney-je"? Utolsó filmje, a - szovkolor összes színeiben tündöklő - Ruszlán és Ludmilla (1972) 1974-ben keveredett el a magyar mozikba - az milyen volt már, amikor nemcsak az amerikai, de a szovjet filmekre is kellett két évet várni? Bár arról lövésem sincs, hogy mikor mutatták be Mese Szaltán cárról c. 1966-os dolgozatát. Ha ezeket ma csinálná, fantasynak hívnák. Õneki volt egy - nálunk A csodálatos malom címmel bemutatott - filmje, a Sampo (1959). Kalevala-adaptáció...
Ott kezdünk most is, ahol akkor; lecsap az üllőre a kalapács, izzik, hajlik a vas, persze a nyél nem Ilmarinen kezében van (éppenséggel lehetne, a Farkasölő később pazar szőke parókák és álszakállak arzenáljával tüntet). Ez is egy ismert lehetőség, kicsit másként újra felvenni a régi dolgokat, hogy mit bír hozzátenni alapmeséinkhez a hájtek. Mérsékelten izgalmas metódus, és viszonylag ritkán fial új csodákat, de mindennapos. Egy darabig itt is úgy tűnik, erről van szó. Beletettek tényleg egy nagyobb lovettát és a komputereket meg a korszellemnek kijáró al- és feltesti vérbőséget. A hőst (Farkasölőt) gyermekkorában súlyos trauma éri, elveszti népét s családját, maga is rabláncra kerül. Felcseperedvén látjuk immár őt viszont, jön, hogy beteljesítse bosszúját. Sajna kiderül, hogy a gonosz, akire ő emlékezett, csak középvezetői beosztású szemétláda, a főgonosz máshol van. És elindul hosszú útjára, megkeresni, minek során sokszor bajbajutottakkal ismerkedik meg, s teszi, amit olyankor kell.
Egészen a történet ezen (elég hamari) pontjáig hat vissza a végső (mozgóképes, filmkészítői természetű) konklúzió. Ugyanis az általános mesékben e jószolgálati útszakasz az eredeti kapcsolati tőkefelhalmozás időszaka. Farkasölő összegyűjti a maga nagy tudású kísérőit, ám képességeik maradéktalan (még inkább semminémű) kiaknázására nem nyílik módja, mert a filmidő részarányos előrehaladtával alkotóknak rájuk már nem marad érkezése (vulg.: el lesznek felejtve). Pedig elment rájuk a több mint kétórás film közel fele. S esküszöm, az érdemdúsabb fele. Vagy inkább a sokrétűbb fele. Minek belátásához újabb történelmi lecke szükséges, hiszen ha azt mondjuk Lebegyevről, hogy hagyománykövető, még nagyon finoman fogalmaztunk. Mármost a mesék terepén meglehetős volt a forgalom a Szovjetunióban, és néhány kosztümös mozzanatért sem mentek a szomszédba (ami egyéb ügyekben megrögzött jó szokásuk volt). Mindezen szórakozásaikhoz forrást keresvén kedvvel abajgatták például a nyugati irodalmat, gondoljunk csak egy Szergej Taraszov nevű férfi filmrendezői munkásságára, ő adott esetben a nagy Vlagyimir Viszockijjal a zenei oldalán olyan személyek magaviseletét rögzítette celluloidra, mint Ivanhoe, Robin Hood vagy éppenséggel Tarantino druszája, Quentin Durward. De egészen kiváló tévésorozatot fabrikáltak Thyl Eulenspiegel történeteiből is. Pláne nem szabad megfeledkeznünk a híres Tarkovszkij külsőségekben bizonyíthatóan közeli rokon Andrej Rubljovjáról sem. Hogy Lebegyev túllát saját árnyékán, azt egy kis makaróniwestern igazolja: a zene hol Morricone iszonyatos pánsípját, hol meg a De Angelis fiúk pl. a Keoma-beli gátlástalanságát idézi. És citálhatnánk további helyi és nemzetközi mintákat Paradzsanovtól bizonyos határozott vuxia-beütéseken át úgy Heath Ledger lovagos filmjéig, nota bene annak queenes főcíméig (We Will Rock You), de nem maradna helyünk.
És pont így van evvel a rendező is, addig gyűjti a nagy tudású dolgozókat útja során, hogy egyszer csak rádöbben, ha ez így folytatódik, benne marad szégyenszemre egy (no, jó: kicsit azért véres) mesében, holott a pénzt (valóban tiszteset) "fantasyra" adták neki. Így aztán - de nem is csak így, tán kedvvel is - belecsap egy végtelen kínos gyűrűkurazásba. Előlépnek a nyilazók és a hosszú arcszőrűek, a teljes személyzetet felparancsolják valahova a borzasztó magasba, ahol csak hajszálnyi, karcsú ívű kőhíd vezet át egyik sziklaszirt tetejéről a másikra, a ködökből testet öltenek mindenféle szellemek, a dromedárok megcsörgetik harci láncaikat, a pajzsokat buzogány üti át, s világossá lesz: hiába jöttünk. A továbbiakban csupán arra nyílik módunk, hogy a mélybe zuhanók számát regisztráljuk.
A gyűrűk ura eredetiben is olyan, amilyen (illik itt "népes rajongói tábort" emlegetni; felőlem), a nagyobb baj vele az lenne (ne szórakozzunk: az), amennyiben meghatározza az efféle mozik pofáját, félős, jó hosszú időre. Ha innen nézzük, a Farkasölő ígéretes kezdés után a végére (a közepére) kifejezetten kártékony film lesz.
Forgalmazza az SPI
