- ts -

Ránézésre akkora, mint egy képeslap, de lemértem, tíz és félszer tizennégy és fél centiméterszer egy centi, nincs egy ezres; A magyar irodalom zsebkönyvtára, tényleg elfér a farzsebemben.

"Hiszek Amerikában. Vagyont szereztem ebben az országban" - mondja a temetkezési vállalkozó Francis Ford Coppola híres filmjének legelső kockáin.

Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, gondoljunk csak vissza: milyen volt az a nap, amikor minden sikerült, minden összejött? Amikor mindenki ránk figyelt, amikor mindenki észrevette a sikereinket. Mit akartunk akkor? Mi jött össze, s mire mentünk vele? Egyáltalán, emlékszünk még rá? Hisz biztosan volt ilyen napunk.

Itt az ideje, hogy lehulljon a lepel.

A vaspálya mindig is a filmkészítés kitüntetett terepének számított. Egy feneketlen aranybánya, melynek kincseire már a korai némafilmek indiánjainak és banditáinak is fájt a foguk.

Keresve sem találhatnánk alkalmasabb időpontot e könyv forga-tására, mint a mostanit. Aki látta szombat este az "el classicót" (a Real Madrid-Barcelona bajnoki meccset; adta a sport1), tudja, miről beszélünk.

Történetünk kellemesen egyszerű, s többfelől ismerős - szabad neki, maga is irodalmi adaptáció. Egy partra vetett hajótöröttről szól, még ha nem is ő a főszereplője.

Ezzel nyitották az idei Berlinalét, és még Arany Medvére is jelölték - eh bien, nekik se könnyű, akárkik legyenek is.

Ha a fóka, kutya, gyerek szent-háromságát tipikus hollywoodi vircsaftnak tartjuk, rendezőnk helyét könnyű belőni.

Két szálon indulunk, az egyik ígéretesebb, mint a másik - valamivel.

A rövidfilm egy eposzi jelzős szerkezettel intézendő el általában: mostoha műfaj.

Ki a fene az a D. B. Cooper? Valljuk be őszintén, ritkán tesszük fel ezt a kérdést - még magunknak is.