Történt ugyanis, hogy állítólag Thornton Wilder 1927-ben írt, a maga korában jelentős sikert (pl. Pulitzer-díjat) hozó (amúgy második) regényét a szerző életében nagy becsben tartotta a világ közvéleménye, ám a maestro halálával (1975) a műre lassacskán a feledés fátyla borult. Mígnem a 2001. szeptember 11-i tragédia áldozatainak temetésén a mondott Tony Blair épp egy ebből vett idézetet illesztett a búcsúbeszédébe. ("Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa, meg a holtak országa, s a híd a szeretet, csak az marad meg, az élet egyetlen értelme.") A megható gyászbeszéd aztán újra a közfigyelem középpontjába helyezte a nagyszerű regényt, olyannyira, hogy 2004-ben el is készült ez a nagy európai koprodukciós filmalkotás, finoman szólva apait-anyait (tüneményes mennyiségű pénzt) beleadva. Nem is hibádzik semmi és senki, úgy jelenik meg benne a XVIII. századi Peru a limai székesegyházzal, kolostorával, a madridi udvar, mintha mi is ott lennénk: pazar kiállításban, nem jelentéktelen hangulatfestő erővel. Minden kosztüm, a legkisebb kellék is a helyén van, egyszerűen lenyűgöző.
Tony Blair idézetét Kosztolányi Dezső máig érvényes fordításában adtuk közre, miből megállapítható, hogy a művet fordításban olvasó számos nemzet közt mi különösen szerencsések vagyunk (a forgalmazó és a film fordítója dicséretére váljék, hogy felhasználták). Ugyanakkor innen nézvést Thornton Wilder műve inkább kis-, mint nagyregénynek mondható (ennek még lesz jelentősége).
A pompázatos szerviz - a környezetábrázoláson túl - a legmesszebbmenőkig érvényes a szereplőválasztásra is. Csupa első osztályú világsztárt látunk, mind olyan művész, akit színészként is okkal becsülünk nagyra. Kathy Bates, Gabriel Byrne, Harvey Keitel, Robert De Niro és Geraldine Chaplin, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Ráadásul a nagyra-látó kiválasztáson túl a rendezőnek arra is maradt némi ereje, hogy kordában tartsa valamennyire csillagait (akik ugyan most sem riadnak vissza bizonyos külsőségektől, de szokott önmagukhoz képest feltétlenül visszafogottnak mondhatók - mindez természetesen Chaplinre nem vonatkozik, tőle az ilyesmi mindig is távol állt).
1717-ben járunk, az események láncolata egy augusztus 20-án esett tragédiával veszi kezdetét, amikor is öt utazó alatt leszakad a Limát Cuzcóval összekötő úton lévő híd, a Szent Lajos király hídja. Afféle vékony lécekből összeeszkábált bürü volt ez, melyet a szakadék fölé helyeztek, száraz venyige karfával. Fűzfavesszőből fonták az inkák, több mint egy évszázaddal a tragédia előtt, s naponta száz meg száz ember haladt át rajta. Úgy rémlett, a híd ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad. Mindenki mélységesen megrendült, de csak egyvalaki foglalkozott vele tüzetesebben: Juníper atya. A különös véletlenek sorozatos összejátszása folytán, melyben holmi isteni rendelést is lehetne gyanítani, ez a kis hirtelenszőke észak-olaszországi ferences barát véletlenül Peruban térítgette az indiánokat, és véletlenül szemtanúja volt a szerencsétlenségnek, látta, amint a híd kettéválik, s öt kis hadonászó hangya pottyan le a völgybe. A Gabriel Byrne képére formált alak olyan, mintha azonmód egy vallásos tárgyú föstményről lépett volna le. Tüzetességében odáig megy, hogy hat konok évnyi tényfeltáró munkát feccöl az öt áldozat sorsának felkutatásába. Szívós, kitartó munkájának a gyümölcse egy könyv, melynek a sorai megelevenednek előttünk a vásznon, melyért Lima érseke (De Niro) az inkvizíció elé citálja, mondván, minden szava eretnekség, műve az ördög műve, már csak az indítékai miatt is. Hisz igazolni akarta történetileg, matematikailag, hogy a földi életben a lelki üdvért kell szenvedni. Az emberek mindig kézzelfogható, nyilvánvaló bizonyítékokat kértek, az emberi lélekben mindenkor kétségek riadtak, még azokban az országokban is, ahol az inkvizíció a szemekből tudta kiolvasni a gondolatokat. Juníper atya szívesen el-elábrándozott arról, hogy kísérleti úton igazolja az isteni gondviselés útjait, példának okáért azzal, hogy teljesen föltárja, milyen eredménnyel jártak az esőért való imák. Nos, ez maga az eretnekség. Arról már nem is beszélve, hogy a műből kibontakozó sorsok a legkevésbé sem a hitbéli rendíthetetlenségről beszélnek, hanem sokkal inkább az emberi bizonytalanságról. A szeretet kereséséről - önmagukban, hozzátartozóikban, az életben egyáltalán -, az önértékelés teljes zavaráról, s a mindebből fakadó múlhatatlan önvádról. Mindez bőségesen ad lehetőséget a nagyszerű színészi alakításokra persze, s csak annyit mondhatunk, hogy csupán egy árnyalatnyival volt a kelleténél jobban tisztában ezzel az összes érintett (rendező, szereplők, a végig magasztosnak szánt zene megálmodója).
És ez így megy két súlyos, nehéz, grandiózus és kétségkívül hatásos órán át, mondhatni üresjárat nélkül (még az amerikai court-room mozikra távolról, de mégis emlékeztető inkvizíciós pör sem hajszál, csak csipettel több só a levesben). De túl minden eddigi fenntartáson, van egy egészen komoly baj is. Említettük, hogy a Szent Lajos király hídja inkább kisregény, 125 oldal mindössze, harminc oldal se lenne ebben az újságban. Rövidebb idő alatt lehet elolvasni, mint végignézni e filmet. A filmet, mely egynémely átalakításokkal ugyan, de a maga módján igyekszik visszaadni Wilder zsenijét, a modern amerikai próza e kétségtelen alapvetését. S erre a "maga módjára" megy el a többletidő. Kell a hely a giccsnek. Ami ugyancsak nem lenne eget verő baj (mindössze több szerénységet igényelt volna a mű), hisz ez is csak egy eset - ha nem ebbe torkollana minden, nagy összeurópai szuperprodukciónak szánt elhatározás. Úgy tűnik, nincs más út, hisz véletlenről aligha beszélhetnénk - az maga az eretnekség.
A Mokép bemutatója
