Ezzel nyitották az idei Berlinalét, és még Arany Medvére is jelölték - eh bien, nekik se könnyű, akárkik legyenek is. Azzal mindenesetre vigasztalhatják magukat, hogy speciel a pigmeusoknak sokkal nehezebb volt a XIX. század második felének közepén. Meg azóta egyfolytában; alig is kellett törniük a fejüket, hogy milyen filmfesztivált csináljanak, inkább azon lehettek, hogy mások ne nagyon törjék az ő fejüket, de ez biztos mellékszál.
Régis Wargnier széles körben (mint fent) elismert alkotója az európai filmművészetnek, amit időszerű lenne betiltani. A legnagyobbak között tartják számon, megmondom, miért: mert nincsenek is ilyenek. Valaha voltak, de a többségük elpatkolt, aki maradt, összetöpörödött, vagy azért, mert olyan öreg, vagy azért, mert amúgy is öszszetöpörödött volna. A legnagyobb alatt valami olyasmi értendő manapság, hogy a legambiciózusabb. Ez stimmel Wargnier-ra, gondoljunk csak az Indokína című rette-netére (1993) vagy a hasonkiállítású Kelet és Nyugatra 1999-ből. Ja, a legnagyobb giccsőr, akit a hátán hordott a föld - bár erre a posztra meglehetős a tülekedés.
A szemben interjúvolt doktor bennszülöttek és Kristin Scott Thomas élén a távoli zöld erdőben lépre csal két pigmeust, ahogy ő mondja, egy hímet és egy nőstényt. Mondhatott volna szukát és kanyit is, még szebb lenne a mű bildungsromantikus rétege, a liberális tanulságról már nem is szólva. Ketrec-be zárja, hajóra rakja őket, és skót zászló alatt, Lisszabon érintésével hazatér igyekvő kollégái közé, valamelyikük grandiózus kastélyába. Minden pászol piszokul, ennyire, de ennyire skót kastélyt még az öregapám se látott, pedig ő egyszer hosszan vendégeskedett a McDonald klánnál (azért olyan hosz-szan, mert nem tudta kiolvasni a McChicken szót, különösen a két cé zavarta). Mindazonáltal, hogy ne teljen olyan unalmasan a hajókázás, a doktor változatos intenzitással berváztatja pigmeusainkat, akik ezt rosszallják, de a rácsok mögött nem ugrál... - majdnem azt írtam: az ember, de a poént lőttem volna le, ez csak a vége felé derül ki. Márhogy a pigmeus is ember, sőt érző és intelligens. Addig még meg kell küzdenie Fiennes doktornak kora szellemével, tudóstársai stupidi-tásával és egyéb természetű hatá-rozottan emberi gyengéikkel úgy, hogy közben feszt azon tépelődik, hogy most Kristin kavarja vagy nem kavarja. Szó, ami szó, a művésznő némileg következetlenül köt szövetségeket, de a végire ő is megjavul. Csak Fiennes orvos fázik rá. Hogy megmentse új barátai életét, vissza kell vonnia a tanait, miszerint a pigmeus távolról sem a majom és ember közül hiányzó láncszem, hanem ugyanolyan ember, mint a filmben felvonuló gátlástalan rohadékok bármelyike. Egy magára kicsit is adó pigmeus ezt bizonyára kikérné magának, de nem kérdezi tőle a kutya sem. Jobb is, mert kiderülhetne egy és más az ő pedigréjéről is: jobb helyeken az első Wargnier-val sem mennek el azonnal forgatni. De megéri visszavonni a tanokat, mert a személyiség fejlődése többet ér minden akadémiai elismerésnél, különben is, hol jegyzik a skót akadémiát?
Összefoglalva: egy pazar kiállí-tású - az a vízesés, azok a kosztümök, az a szerecsen király, mon Dieu! -, látványosan fotografált ostobasághoz van ismét szerencsénk, melyben egy alapfokú "korszerű liberalizmus" tanfolyam összes frázisa szemrevaló jelenetté van koreografálva, tényleg már csak Morricone zenéje hiányzik. Ilyen sok pénzt brosúrára még aligha költöttek. Mindegy, futotta rá. De minek kellett Tóth Árpádot is belekeverni?
Ha pedig pigmeus irányban kívánunk tájékozódni, forduljunk továbbra is a beljebb emlegetett Zap Mamához.
A Best Hollywood bemutatója
