Ha a fóka, kutya, gyerek szent-háromságát tipikus hollywoodi vircsaftnak tartjuk, rendezőnk helyét könnyű belőni. Ezzel szemben az igazság az, hogy szokásunk őt úgy számon tartani, mint az amerikai film egyik gyári álmoktól "teljesen" független alkotóját - nem is tévesen, bár ami azt illeti, a gyerekek mindig megkapják tőle a magukét: szegénykék. Amikor azt mondjuk, Solondznál rendesen rájuk jár a rúd, nem túlzunk (bár az életmű alapos ismerői vélhetik e kijelentést szimpla ízetlenkedésnek). Viszont ha a "szegény gyerek" toposz nem tőrőlmetszett hollywoodi termék, akármi legyek. Ilyenformán egy derekas ellentmondás áll velünk szemben. Nézzük meg jól, ami annál is egyszerűbb, hisz a honi forgalmazás példásan rajta tartotta szemét a mesteren - s New Jerseyn is óhatatlanul.
Az Isten hozott a babaházban! tizenhárom éves csitrije azon gyötri magát, hogy bebocsátásra találjon a Szuburbia Jerseyvel kétségtelenül jól illusztrálható meseországába, a szépek és a kedvesek közé, akik persze piszokul nem kedvesek kérni belőle. Ami nem szép dolog ugyan tőlük, de módfelett érthető.
Még nagyobb szószban találjuk a Boldogságtól ordítani kölökalakjait, ha épp nem altatásban szenvednek abúzust, akkor annak színigaz és értőn szubjektív értelmezésű történetével terheli őket a család.
A Helyzetek és gyakorlatokban pedig a tanár-diák viszony végső analízise tűnik némileg megerőltetőnek reájuk nézve (az oktatója által szodomizált diáklánynak még üvöltenie is kell, valami olyasmit, hogy "kefélj szét, nigger!").
E példák pompásan igazolják a fordulatot, amivel a piac mindenkor túladni igyekszik az alkotón, miszerint ő a nagy tabudöntögető. Nem tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, mindenesetre Solondz is valahányszor így fut neki: én most tabut döntök. Az önreflexivitás legnagyobb előnye a dörzsölt befogadó számára, hogy nem kell hálásnak lenni érte. Mint ahogy önmagában azért sem, hogy valaki Amerikában nem fodros-babos gyerekfilmet csinál.
Mindezért a Palindromákra kénytelenek vagyunk úgy tekinteni, mint nyílt, őszinte beszédre. Egy betetőző igényű önvallomásra, ami felvethetné azt is, hogy mihez kezd ezután Solondz, de valahogy nem féltemÉ
Megint Jersey, megint egy szerencsétlen gyerek, a tizenkét éves Aviva, aki gyereket szeretne szülni haladéktalanul, ám akadályokba ütközik. A címben jelölt palindromák, ha máshonnan nem, a promóból úgyis tudja mindenki, olyan izék, amik visszafelé is izék, mint Aviva neve. Velük van tele a film, amiből a nézőnek azt a következtetést illik levonnia, hogy az élet is ilyen. Ja, biztos, ám zihervászziher alapon én maradnék Solondz filmjénél, az hétszentség ilyen. Mint magyaráztuk, életműve is. Mond valamit, aztán, amikor már nem tudja tovább folytatni, reagál. Számunkra az a két kérdés adódik ebből:
1. elhisszük-e Solondznak, hogy ilyen az élet;
2. szeretjük-e őt ezen állításáért, vagy egyáltalán?
Az a jó az egészben, s ha meggondolom, minden korábbi esetben is, hogy a maradéktalan mű-élvezet távolról sem kíván pozitív válaszokat. Akkor sem, ha a marketing minden erejével erre igyekszik is csábítani.
Solondz ugyanis akkor is piszok jó mesélő, ha a delikvenst a hideg leli az olyan művészi eszközöktől, amelyek a biflázásig menően sulykolják a közlendőt. Avivát egy csomó (gyerek)színész alakítja (ki-válóan, s a felnőttekre sem lehet panasz, pontosak: amikor kell, túlzók, alapjáraton visszafogottak), természetesen gondosan kimért táncrend szerint, oda és vissza, mondjam-e, palindromaszerűen. De bármennyire agyaltnak hat a szituáció, meglepő módon nem esik nehezünkre valamelyik részével azonosulni. De akár az egészével is. Mely szerint önmagunk reprodukálásának igénye leginkább a szeretetvágyból fakad, aminek valóban legadekvátabb képviselői kétségkívül a gyerekek. Vagy gyermeki énünk: itt minden alkalommal Solondz gyermeki énje, ami a legszőrösebb szívű ítész számára is megbocsátható kell legyen. Mert mit tehetünk? Felhozzuk Karinthy Frigyes legbutább kisgyerekét? Minek?
Inkább felkiáltunk, hoppá, itt a művész credójának képbe álmodásáról van szó! Aviva egy titkos Guido Anselmi, ugye, így hívták Mastroiannit a 8 és 1/2-ben.
Kukacoskodás, nem jutunk semennyire sem messze, ha nagyképűen megállapítjuk, hogy valójában nem közlés az, amit Solondz alighanem mégiscsak állít, ti. mint mondtuk, hogy minden cselekedetünk mozgatója a szeretetvágy könyvviteli alapú kezelése az életben. Hogy úgy császkálunk, mint nyitott számlatömb: bármit teszünk, azonnal kiállítunk róla egy számlát az egyetlen számunkra konvertibilis valutában. Szeretetben. E bevasalási düh közvetlen következménye azonban nyilvánvaló: tengernyi kintlévőség. Kiegyenlítetlen számlák. Hát csoda-e, ha mi is leszokunk a nekünk címzett követelések rendezéséről? S ha közben a sok szeretetdeficit hatására felnövünk, felnőtté válunk, éppolyan rohadékok leszünk, mint a többi felnőtt, akik dettó azért lettek egyszer csak felnőttek, mert nem kaptak (s adtak) elég szeretetet. Lehet-e valami ennél palindromább, bír-e kígyó ennél nagyobbat harapni enfarkulatába? Nem, na és.
Solondz monomániás, ez teljesen nyilvánvaló. De még ennyi kör, ennyi palindroma után is képes lekötni. Aviva minden megjelenítője figyelemre méltó, a film legközhelyesebb fejezetei (anyám, a tébolyodott gyerekmentők akár Michael Moore bohócparádéiban is felléphetnének) is engednek elvonatkoztatni, az elbeszélés ereje pedig egyszerűen elsodor az effélék dekáz-gatása mellől. Ha lehetne, eleve le kellene mondani a megfejtés igényéről, hagyjuk beszélni a Solondzot. Különben is, amit mond - ha fújjuk betéve is -, nem baj, ha időnként elmondja valaki - hát mér' ne ő, ha már ilyen jó a beszélőkéje neki.
Ugyanakkor, ha az a perverziónk, hogy alávessük magunkat akár csak tisztán alaki gyakorlatokra vonatkozó parancsainak, le kell szögezzük: ez nettó Hollywood. Az a legjobb benne.
Forgalmazza a Budapest Film
