József Attila persze inkább egyébért ötlik fel, a Nincsen apám verséért. Az egy centi 166 oldalt takar, nincsen annyi vers benne, az adott keretek közt bőséges szerkesztői utószó kitesz huszonöt oldalt belőle. A villamoson nem is érdemes tán azzal kezdeni, maradjon a terheletlen élvezet - a valahai lecke foszlányaira hagyatkozva: innen narodnyik (jaj, micsoda isten ez, egy zuglói népies), onnan kozmikus. Mondhatom-e azt, hogy engem nem érdekel ez - legalább az adott esetben? Az utószó sem törődik effélével, s nem is nyomaszt adatokkal, mondjuk úgy, egy gyors tanulmánykép, röpdolgozat, kimondatlanul is igazolandó a válogatás szempontjait. Nem pontosan tudható, kinek szól, de miért kérném számon rajta a lexikont, hol született, mikor és minek, a versekhez persze nem bántam volna egy-egy dátumot.
Marad a líra, az égrekiáltó maga; támpontokat is (innen) ahhoz kapunk.
Úgy kezdődött, mint a rettenetes hetvenes évek elején sokszor összehajtott kockás noteszlapon (tetején a tépett perforáció) izzadt kézből izzadt kézbe csúsztatott eminens lányírással, erősen rányomott tollal készített másolat, a Zúg március. Akkori nekünknek/nekiknek mint forradalom. Ha a körtérről indulnánk (s ha lenne épp villamos), a Wesselényi utcánál már kiderülne, hogy az is csak egy apátlan költemény; Én szemfedőlapodat lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor... a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! Felrémlenek Babits koszorúi, de röpülnek is messzire azonnal, helyükön csak az elkeseredett szemrehányás, hogy mersz, hogy engedheted meg magadnak, költői atya, hogy elpatkolsz huszonhat és fél évesen valami kukoricásban, sírodat rázom.
"Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám" - József Attilának könnyű volt. Utassynak kijutott mindből, van apja, valahol Minszkben elkaparva. Innen meg se tudjuk, negyvenegyben született, egy az egyben, s az apa nem jött vissza a Dontól. Már a HÉV-re várunk szolid tömegben, mikor A többit elragyogja majd a térkép: / s a Don, a Don, a Don, a Don, a Don. Dondodonn, rázkódunk már a tengely ütemén. Oh, a másik költői atyj, Illyés megvolt, míg elúszott a szmogban az Oktogon: Egy kérdés gerincgörbülete, / mint szíved ágába akadt kampó. / Én magamhoz húztalak vele! Megint József Attila és Babits, a helyiérdekűn melósok zsugáznak, káróval jöttél, te aztán száz évig élj, akár a sólyom! Fiatalon hóttból van elég, ki kapaszkodik még ennyire szakmája múltjába ma (vagy alig tegnap) költő, tíz körmével Utassy. Persze apja a magyar líra is, meg istene. Ki van segítve istenével, nem csak a líraival, az egésszel, a Nyugatinál odavágja Pilinszkynek, Isten? / azt mondod: Isten?! // Mondd csak! // ' az én / egyetlen / Nincsem. Dehogy nincsen! S jobb, ha tudja: Utolsó tantuszommal, / a teleholddal hívom föl a figyelmed: / úgy dől belőlem a dögszag, / mint egy fölakasztott kutyából. Nem lesz szalonna ebből, egy ebből, hogy is lehetne. Nehéz dűlőre jutni vele, Hát elárultál (már Aquincumnál), hatalmas Isten! Van ugye hát őkelme.
Van minden, isten, haza, család, és épp annyit érnek, mint az agresszív transzparenseken: a költőnél nincs árvább! Ennél aztán meg különösen. És csak Zengi és gyalázza istent: Öreg vagyok, hunyorog rád tüzed. / Unlak! És megvetem világodat: / ezt a kontár munkát, e fércművet! / Ha van dilettáns, akkor az te vagy. - És még el se hagytuk Csillaghegyet.
Annyit azért megtudhatunk az utószóból is, hogy az apátlan Utassy a fiát is elvesztette, pere az Úrral, finoman szólva is kölcsönös, adok-kapok. Mielőtt végképp nekimenne, közvetlenül a közigazgatási határ előtt ad kortynyi enyhet, de megvan az ára, egy rima tarifája, Én vagyok Bacz Ilus. / Ha megkaptál, vacogj! / Elölről is, hátulról is / csak dollárért baczok. Csóktalan fuvallat kétségkívül - ennyiért tán meg sem érte (pedig de mennyire, még egyszer is vagy akár kétszer is, Kupp Icával, de még becsukott szemmel, orral Dill Emmával is - bánom én, ha csak a keserű száj marad). Úgyis csak a leszámolás jön: nekimegy a világnak az árva, a régi telefonérméjével, halló, itt Budakalász!
A szerkesztő vagy a mű maga, esetleg az a magasságos ezt, mint költő a ceruzát, tűhegyesre faragta, poénra szerkesztette. A végére már a mindenségre megy, ami addig csak a halálra (s csak oly ritkán életre, amiért is nagyvonalú, csak az egészet épp karcoló túlzás anynyit emlegetni Nagy Lászlót, akivel az a pár felhozott leckefoszlány tele). A száztizenkilencedik oldaltól ahogy kell, ahogy lehet csak, úgy megyünk Fölfelé a Koponyák Hegyére, föl, feleim, Budakalász Lenfonógyárra! Ha e kötetből vágunk neki, nem szabadulhatunk a summázás szirénjétől: a (most feladott) (élet)menü legerősebb, vasba fogó, később se, sohase eresztő része lehet csak, mi más, közelharc az örökkévalósággal: már-már feledve a Rögeszme a Margit hídról, miszerint a Rög esz meg. Meg-e? TARTSD MEG SZENTHÁROMSÁGODAT MAGADNAK! / Tagadlak és tagadlak és tagadlak. Ebben maradunk.
A kalauz beszól, na, lányok, leszállás, ez már itten Pomáz, nekünk meg összegezni kellene, irigyeljük a szemben zötyögő kapatos asztalost, elviszi a HÉV Szentendréig, s foghat buszt haza. Vele kell tartanunk, rosszul kiszámolt haza. A hazát, azt úgyis valahol elvesztettük, pedig Bacz Ilusnál, istenemre, még megvolt. Ady együgyűsége, Nagy László készleteivel, egy istenverése. Kár volt Utassyt feledni, ha nem is neki szólt, csak a világnak, mások már a költők. Kik a költők? ' így marad intés. Egy intő a leckerongyokon. Szabad vagyok. / Nagyon félek. Csak nem feledni, vagy ha, hát isten uccse. Nekünk már nincs mitől félni, szabadok nem lehetünk sose - úgyse. Hiányzik amúgy a jóistennek.
És arra sincs garancia, bárha csak halk erőszak, hogy e füzetecske után dolgai ránk törnek könyveink közül, hogy magunkra rántanánk a polcot. De megeshet. Velünk vagy maradékainkkal. És az isten akkor mit kezd a rögökkel?
Magyar Napló, 2006, 166 oldal, 945 Ft; szerkesztette: Nagy Gábor
