"Hiszek Amerikában. Vagyont szereztem ebben az országban" - mondja a temetkezési vállalkozó Francis Ford Coppola híres filmjének legelső kockáin. Ez a könyv éppenséggel az efféle - például A keresztapa által is sugallt - legendákkal igyekszik leszámolni, mikor Itália elmúlt csaknem harmadfél évszázadának történelméről és közönséges bűnözőkről mesél.
Persze a mítoszteremtő igyekezet - mint az erőszakipar egyik legfontosabb és nagyon is gyakorlati támasza - jóval korábbról eredeztethető. Ha napra pontosak akarunk lenni - mint a szerző -, 1890. május 17-étől. A római Teatro Costanzi színpadán ekkor zengett fel Pietro Mascagni szicíliai pórok közt játszódó operája, a Giuseppe Verga kisregénye alapján íródott Cavalleria rusticana (Parasztbecsület).
Megölték Turiddút!
- bár kétségkívül nem ez volt az első maffiagyilkosság. Ugyanakkor azóta is legfőbb - ne szépítsük: végtelenül hamis, álságos - "erkölcsi", hivatkozási alapja mindannak az ipari léptékű mészárosmunkának, ami a Cosa Nostra nevéhez köthető.
Egy tipikusnak mondható szicíliai városkából elviszik katonának a parasztlegényt, akit nem vár nagyon vissza a kedvese, hanem inkább hozzámegy a korosodó fuvaroshoz. A seregből visszatérő Turiddu egy másik lánynak, Santuzzának kezd udvarolni, ám a hiúságában sértett Lola ezt nem nézi jó szemmel, s újra magához édesgeti a fiút. A kétségbeesett Santuzza felvilágosítja szarvairól Alfiót, aki nem tűrheti e becsületén esett foltot - vért kíván az. Ennyi csak a voltaképpeni meskete, de hiánytalanul benne van minden, ami azokhoz a félreértésekhez vezetett, melyek oly "jótékonyan" segítették nevezett szervezet áldatlan, ám jószerivel zavartalan működését az idők során.
Dickie alapos tényfeltáró történeti munkája azonban pontosan e látszólagos zavartalanság ellenében építkezik. Nyugodtan tekinthetjük vállalt feladata - a szícíliai maffia történetének összefoglalása - ellentétének is: azon bátor férfiak és asszonyok históriájának, akik a kezdetektől szembe mertek szállni a szervezett bűnözéssel.
Az ilyenformán félreérthetetlenül deheroizáló indíttatású mű már vállalásánál fogva is szigorú történelmi lecke; sok minden, amit tudni kell Olaszországról, egy - alkalmasint kényszerű - amerikai kitekintéssel. Ugyanakkor éppen ez a kitérő nem enged el még minket a startvonalról... Lévén messze nem a Parasztbecsület az egyetlen létalapul megtett vaskos legenda a szicíliai eredetű gengszterbanda tevékenysége körül. Olyannyira nem, hogy a felütésként idézett film, de akár az alapjául szolgáló, ugyancsak felmérhetetlenül népszerű lektűr tulajdonképpen csak apróságnak - bármilyen meglepő is -, másodlagos jelentőségűnek számít ebben a sorban. Egy semmiség például a második világháború idevágó szájhagyományaihoz képest. Jól ismerjük ezt a sztorit is. Úgy hangzik, hogy a szövetséges csapatok szicíliai partraszállása és itáliai előrenyomulása "nem jöhetett volna létre" a maffia áldozatkész segedelme nélkül... Hogy az Egyesült Államok titkosszolgálata szépen letelepedett egy fehér asztal mellé Charles "Lucky" Lucianóval, az ország egyik legbefolyásosabb, szicíliai-zsidó bűnszövetkezetének vezetőjével, és szépecskén lezsírozták, hogy az óhaza csirkefogói, mint afféle stalkerek, boyscoutok, majd jól elnavigálják a szövetséges hadsereget.
Lárifári
- mondja Dickie. És könnyű hinni neki, pontosabban a meggyőzően összegyűjtött információinak. Mindazonáltal nehéz összeméricskélni e két perdöntő legendát. A Parasztbecsület jóval éteribb, "néplélektani" "megalapozottságú" magyarázatát a partraszállás kétségtelen tényeit finoman szólva is célzatosan csoportosító értelmezéssel. A kettő nyilván együtt adja ki a "valót". A Don Corleone megformálásához is szorgalmas beszállítónak nevezett Luciano pályája már önmagában elfogadható cáfolata kellene legyen az utóbbinak, lévén nevezett, amikor az ég zengett, a maffiahistorikum rekord időtartamúra kiszabott börtönbüntetését töltötte.
A Cavalleria rusticana citálása azonban még ennél is messzetekintőbben mutat túl önmagán. Dickie maga csak mérsékelt igyekezetet szán e túltekintésre, ám elfogadhatjuk mentségéül, hogy egyszerűen nem volt érkezése rá, hová is lett volna úgy temérdek anyagával vívott - feltétlenül sikeresnek ható, hovatovább alaposabb utánajárással nyilvánvalóan ellenőrizhető - küzdelme során! Ugyanakkor dolgozatának igen komoly dicsérete, hogy olvasójának módot nyújt erre (mármint a szicíliai maffián túltekinteni), sőt kimondatlanul ösztönöz is ilyesmire. Mi menjünk neki nagyon messziről. Mondjuk valamelyik utóbbi Kusturica-filmtől (szinte mindegy, melyiktől), melyben oly plasztikusan rajzolódik meg egy sok igazságon nyugvó hazugság, jelesül, hogy "milyenek is vagyunk mi, balkániak". Itt a rezesbanda fújja, és vastagok az érzelmek, és élesek a kések, és zsíros a báránycomb, és kemény a szerelem, nem sorolom, s a többi. Minden terrorizmus, minden nacionalizmus kedvenc időtöltése az önreflexivitás... S ebben katedrája van a szicíliai banditizmusnak, kétség nem fér hozzá.
A Cosa Nostra története - pláne, mert a legegyszerűbben így férhettünk hozzá - vitán felül regényes. Ezzel leginkább mint felette valóságos veszélyforrással nézett szembe Dickie - legalábbis ez derül ki alkotói magatartását szemlélve. Hisz - nyilván elsősorban épp a dús legendárium miatt - következetesen e regényességgel szemben iparkodik. Már gyakorlatilag az előszó előtt kimondja, mit is tart az egészről, aztán magára vett szenvtelenséggel sorolja az eseményeket, ömleszti az adatokat. Persze csomószor "elveszti a fejét" és minősítésekre ragadtatja magát, de a felvezetése után ép érzékű olvasó valamennyire nyilván el is várja ezt. Így a Cosa Nostra az elemi felháborodás kérlelhetetlen műve. Mely szorgalmas szárazsága ellenére lebilincselő (milyennek is kellene lennie), fordulatos, letehetetlen olvasmány, melyhez Bihari György észrevétlenül jeles fordítása is hozzáteszi a magáét.
Gabo Kiadó, 2005, 487 oldal, 3990 Ft
