A 89 mm-re Európától című lengyel etűd (mindössze 6 perc) Breszt-Litovszk állomásán játszódik, véget ér a szabványos európai vasúti nyomtáv (1435 mm), és elkezdődik az egykori Szovjetunió területein használatos széles (1524 mm). Befut a párizsi gyors, a konzervdobozokból löncsölő szakik felfüggesztik a töltekezést, a háromlábú macska portyára indul, az elgyötört utasok fáradtan kandi-kálnak ki ajtón, ablakon: mi jöhet még? Kerékcsere, a tengelyre szilárdan felsajtolt kerekek le- s felszerelése, a mindennapok terhes rutinja (vélhetően nem a ráfordítandó tényleges időt követő tempóban, szép is lenne az élet nagyon, ha 6 perc alatt meg lehetne úszni, mégis jól érzékeltetve a kényszeroperáció időrabló, felette macerás voltát). Aztán lomhán kigördül a szerelvény Moszkva felé..., hurcolva tovább azt a mérhetetlen szegénységet nyilván, ami a dokumentáció minden kockájából süt. És akkor mi van - merül fel kérdés. Vagy mi lehetne? Mikor lehetne jobb? Ha egy földrésznyi vasútvonalat áthangszerelnének? Tényleg ettől a 89 millimétertől van annyira Európától Moszkva vagy Ázsia, amenynyire? Vagy ez csak egy szimbólum? Inkább az utóbbi. De mit szólnának az alkotók, ha valaki megmutatná nekik a záhonyi átrakót? Ahol nem tengelyt, hanem vonatot cserélnek, úgy, hogy egyszerűen átpakolják a szállított cuccot. Feloldják a rögzítéseket, átrakják a dolgokat és újra rögzítik őket - mihez képest a breszt-litovszki molyolás hétvégi szabadidős brigádbuli.
Ha a 89 milliméter világokat választ el egymástól, Európát Ázsiától, a kifejezésekre rakódott összes többlettartalommal, akkor az Utazások című film fényévekben fejez ki hasontermészetű különbözőségeket. Bombayben járnunk, pontosabban mennénk oda nagy erőkkel vonaton - nem egyedül. Az innen (mondjuk a Toldi moziból) szinte felfoghatatlan méretű, 15-20 milliós város leírhatatlan nyomora a perifériák lakosságának az egyetlen reménye a túlélésre, a napi betevő megszerzésére. Ezért a peremvidékről tömegek kerekednek fel nap mint nap vonaton. De annyian, hogy nincs a világnak annyi és akkora vasúti kapacitása, hogy elbírja őket. De hát be kell menni, nincs mese. Ezért, ha azt mondom, hogy fürtökben lógnak a népek a viszonylatokon, nem mondtam semmit. Lerácsozott ablakok, hogy éppen ott ne lehessen függeszkedni, zsúfolt vagontetők, noha villamosított vonalakról lévén szó, onnan bármelyik pillanatban magához ránthat a nagyfeszültségű felsővezeték, emberek az ütközőkön, két vagon közt: évente négyezer ember leli halálát a vasúti kerekek között. Az asszonyok persze külön kocsikban utaznak, de ugyanígy. A körül-belül félórás mű szinte nem is mutat mást, csak a szakadatlan menetet, csak jönnek, csak jönnek az emberhegyekkel rakott vonatok. Csak jönnek, mégis filmalkotói kreativitás eddig még nem produkált ehhez fogható horrort. Tényleg a nyolcadik utas a halál? Tényleg ötven órája van a halálnak? Pedig mindössze egy véres lepellel letakart hordágyat látunk.
Tényleg egy világ választ el? Vajon ez tényleg csak az ő problémájuk? Kinek jut eszébe a kultúrák különbözőségéből fakadó nehézségeire momentán használatos receptek valamelyike is? Nyissunk egymásra ablakot? Mutassuk be saját magunkat? Ugyan!
Sakk-matt.
