- turcsányi -

Így illett, az elsőkkel kezdeni. Velük, az aranyláz-csillapítókkal, akik megadták mindenkinek, ami egy kétségtelenül túlerőben lévő hiedelem szerint jár. Megvan hát, nyolc darab, értelmetlen tehát vitatni már e járandóságigény jogos vagy jogtalan voltát. Vanás van, csönd kéretik pro is, kontra is, csönd kalaplevéve, megbecsülés.

csuda dolgokra képesek, egész nap pihengetnek az ágyon, tejet isznak, mint a macska, pincérnek öltöztetik a szomszéd gyerekét. Vadak és fékezhetetlenek, lenge léptük éppúgy követhetetlen, mint a gondolataik. Szaladnék én utánuk, de mindig hiába.

Miről ismerjük föl a bolondot a moziban? Melyiket? A nézőtérire talán még visszatérünk, bár szándékaink szerint adni fogja magát önként és dalolva. A vászonbolondra hajtunk előbb. Állig van gombolva az inge, és megverik az utcán. Rossz véget ér. Alkotó szereti nagyon, mert alkotó már akkor korrekt volt politikailag, mikor még fel sem találták e nemes érzeményt. A bolondot a rosszak nevezik bolondnak, a jók enyhén retardáltnak hívják, ha nem tudnak kitérni, de jobban szeretik körülírni, olyan, mintha tizenöt éves lenne, pedig már harminc. A bolond olyan, mint a kutya, a gyerek meg a fóka, jobb emberek közt pofátlanság belekötni. Egyszerűn muszáj vele azonosulni. Rosszabb népek zsarolásnak hívják az ilyesmit. Itt egy bolond, erre varrjál gombot, köcsög, ha nem tetszik, szégyelld magad. Kivel is azonosulnék szívesebben, mint a bolonddal, bolondulok érte. Melyikért? Melyikért a vászonbolondok közül? Fene tudja, tán azért, akin lehet nevetni. Most tessenek megkapaszkodni, akit ki lehet röhögni, szentségtörés, nemdebár. Sorry, álszentséggel tele a sifonér, meg tolerenciával is. Szomorú bolondokért szorongni, alaposabb odafigyelés után semmivel sem különb (és szórakoztatóbb), mint szomorú bolondokkal szorongni egy szűk szardíniásdobozban, ott van ám csak nagy szükség az eldobható empátiára, nem bír az messze esni ugyanis.

A szokás hatalom. Meg a filmszemle is hatalom. Ezért aztán az a szokás, hogy a magyar filmek számottevő többsége a filmszemlére készül el. Lássa először a szakma, mérettessék elsőbb speciális mércékkel, s csak aztán engedjük az oroszlánok elé. A nyertesek aztán ránk dőlnek rögtön a nevezetes alkalom után, hogy vinné el (adná el) őket a fesztiválon szerzett publicitás. A többiek meg kivárnak, hátha év közben beesik néhány nemzetközi fesztiváldíj, hátha a várakozás felcsigázza az érdeklődést, miegymás.

Jaj, azt nagyon bírom, amikor az összetett szó második tagjával kell barátkoznom, nem nagyon szokott sikerülni. Az például megvan, hogy felhasználóbarát? Milyen? Vagy maradva úgyszólván magunk közt: az olvasóbarát? Persze akadnak üdítő kivételek is, a felebarát, hogy a fülebarátról meg a lekváros dereglyéről már ne is szóljunk. Mindazonáltal e látszólag marginális problémakör felvetése mégis elkerülhetetlen. Nem is annyira azért, mert az alant vizsgált holmik úgyis beleverik az orrunkat, hanem azért is, hogy még időben tudatosítsuk: a továbbiakban aligha lesz kigázolás a személyesből. De könyörgöm, ne szálljanak ki! Sőt ellenkezőleg. Beszállás! Vonattal megyünk. Én persze HÉV-vel szerettem volna, szabadba vágyik a magamfajta, de az nem jön könnyen, nyolc percig várni kell, míg befut. Állok az állomáson, ott mit is tehetnék, de nem ellen, hanem az újágospavilon előtt. Na de ki is bírna ellenállni egy Szergejnek, legfeljebb Superman, de azok az idők már elmúltak, amikor képregényhősök csinálták a politikát. Tavaly tavasszal hál´ istennek a szakemberek is átadták, az olyantájt adekvát autósztrádaszakaszok után a stafétabotot, így az sem aggaszt különösebben, hogy a

"Minden művészet közül számunkra legfontosabb a film" - mondotta Iljics, és elégedetten nézett szét népes hallgatóságán, majd félrevonta Joszifot, és javaslatokat tett néki arra nézvést, hogy kiket kéne legsürgősebben eltenni láb alól. "Ne félj, rád is lesz gondom" - gondolta amaz, mert már régen szeretett volna magának egy külön vetítőtermet a Kremlben, csak majrézott az öregtől.

Emir mindig is a Narancs kedvencei közé tartozott, sokszor és meglehetősen bő terjedelemben foglalkoztunk viselt dolgaival. Vizsgálódásaink szempontjai meglehetősen szerteágazók, ám roppant szigorúak voltak. Közelítettünk már hozzá geopolitikailag éppúgy, mint érzelmi síkon, noha gyakran esett szó filmjeiről is. Nevéhez kapcsolható egy gyakorta és nem minden él nélkül idézett fordulatunk is, mely a "húzzon" szóval kezdődött. Nos, mára a napnál is világosabb: nem húzott, sőt. Íme itt van a honi mozikban újabb nekiveselkedése, mely a forgalmazás keresztségében a Macska-jaj címet kapta. Ennélfogva nincs más hátra, ismét a mozi felől kell nekiszaladnunk. Ha ez most sem megy érzelmek és geoizé nélkül, akkor már szinte biztos: csakis ő tehet mindenről.

Senki nem mondhatja, hogy nem vertem nagyban a készülőt, papírom is van róla, s most mégsem tudom pontosan, hogy végül örültem-e vagy sem, hát ez sem újság, kacskaringós pályám során volt is, aki rákérdezett, ám válasz helyett ezúttal aligha elég rágyújtanom. Annyi biztos, hogy elmentem.

Ünnep van egynapos: munka, gyerek, pedagógus, nő, felszabadulás, csibe.

A filmkritikus pont az a hasadt agyú kretén, akinek az ilyen filmeket csinálják. Fele neki mazochista, fele vérnősző szadista. Beül a moziba mint Sacher-Masoch, kéjesen szenved másfél órát (ez esetben két óra nyolc percet kellett volna, de egészségéért aggódó szaktársai lerövidítették kínjait, erről mindjárt), aztán kijön mint Sade márki, és vitriolba mártja golyóstollát. Ám van magánélete is neki, ilyenkor galamb a városi vírushordozó fajtából, sasszéz a körúton, és néz. Akit én ismerek filmkritikust, úgy szokott filmet nézni, hogy leparkol a 6-os valamelyik megállójában, s addig vár, míg jön egy moziüzemvezető-helyettes külsejű egyén, keziben egy normál orsóval, s úgy villamosoz. Az általam is-mert s néha kedvelt ítészről tudom, hogy imádja a háttérinformációkat. Utánaolvasni valaminek, neki olyan, mint fél deci törköly egy hófútta hajnalon, magaslati vizelés után. Szerintem ennek is utánanézhetett, például a műsorban, s még az ő kétségtelenül behatárolt képességei is elégségesek lehettek a felismeréshez, miszerint a körúti mozik össze vannak hangolva, ugyanazt nyomatják, decensen csúsztatott kezdési időpontokkal, hogy a speditáló üzemvezető-helyetteseknek kényelmes, két mozi közötti pingpongozásra jusson idő a tekercsekkel. Nagy fölkészültséget s imponáló precizitást igénylő művelet az ilyesmi, nekünk meg afféle kilesett műhelytitok.

Tán a közepén tartott a film, mikor csípőből leállítottam a kazettát, és a borító aprólékos tanulmányozásához láttam, lázasan. Kerestem valamit. És nem találtam. Átrohantam pár háztömbnyire lakó nagyanyámhoz, s mielőtt a kisbaltát marokra bírta volna kapni, neki szegeztem a kérdést (meg biztos, ami biztos alapon a hokedlit), mondaná már meg, hol találom elhalt nagyapám gőzvontatású nagyítóját.

E kérdés az egyik legismertebb menekülős, ha tetszik, üldözéses filmben, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernben hangzik el, nem is egyszer, sokkal inkább ismétlődően, nem is mindig hangzik, de ott van kimondatlan, fokozandó a dramaturgia feszültségét egyfelől, megvilágítandó az űzöttség mint létállapot rákosan burjánzó tébolyát másfelől.