- turcsányi -

Pedig Petőfi megmondta előre (s hát ez a legnagyobb költők legfőbb sajátja, előre megmondják) - feltesszük, a megfogadási százalék miatt nevezik őt a puszta költőjének.

Volt egyszer egy film, 1963-ban készült - akkor még senki nem élt, legalábbis mifelénk.

Amit A szabadság vihara című dokumentumfilm recenziójában (Az első fecske, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.) jövendöltünk - az '56-os filmek áradata -, íme, valóság.

Első ránézésre éppenséggel nem olyan ez a mai világ, hogy az olvasmányélményeink folytatását látnánk benne. Ugyanakkor ez irányú emlékeink miatt mégsem zárhatjuk ki, hogy legalább a gyerekek ne játszanának - mondjuk, ami a legkézenfekvőbb - harrypotteresdit tanítás után.

Ott hagytuk el, hogy a Casablanca fináléjára Békásmegyeren révbe ér a szerelem, a csuda helyes szereplőkre minden bizonnyal vár a boldog jövő...

Semmi sem a régi már. Minden a régi. Villanygyújtás után ennyi mindenesetre biztosnak látszik. Hiába, ilyenek az oroszok, már a moziban is találgatni kell, hogy épp osztogatnak vagy fosztogatnak.

Egy igaz történet nyomában járunk, ezúttal Dachauban - akkor, 1942-ben. Ismerős képek, láttunk már ilyet a moziban, semmi kétségem, precíz kutatások előzték meg, végtére nem volt az olyan régen, sok minden fennmaradt, a rögzítés lehetőségei már akkor is számosak voltak, minden szeg a helyén van, még az időjárás is pont olyan, mint a megidézett napokban.

A rendező legújabb, sokak szerint a középkorban játszódó filmjét a Heti hetes című tévésorozat szereplőivel forgatta. Csupa már többször bizonyított színész, aki pedig nem színész, mind megannyi érdekes karakter. Két légy ütődött egy bátor csapásra: a figurák megformálására leg-alkalmasabb alanyok alapjáraton is a közönség kedvencei. Természetesen ez művészi csapda is.

Van, aki ellopja, / van, aki örökli... mindenki másképp csinálja, papapam. Ha akarom, ennyiben is összefoglalható Janisch eddigi mûködésének egyik kitüntetett érdeklõdési köre: viszonyunk a bûnhöz. Persze azért ennél valamivel többrõl van szó - lehet, hogy szerencsére.

Három szkeccs, három hulló levél a szélben, három lassú érzés. De bármilyen lassú is, szinte észrevétlen elsuhan, még huszonkét percnek sem tûnik. Pedig amirõl szólna, az leginkább az örökkévalósággal mérhetõ. Hogy van-e menekvés, van-e hová menekülni - bárki, bármi elõl is. S e három epizód különösebb erõfeszítés nélkül tekinthetõ kerek egésznek: eleje, közepe, vége van, talán pont ebben a sorrendben. (Ugyanakkor az sem kizárható megfejtés, miszerint egy eleje és két vége van neki.) Az már sokkal nehezebben megválaszol-ható, hogy a dolog jelen formájában tekinthetõ-e filmnek. Akár csak "rövidfilmnek" is.

Olimpiai album volt már nyilván rengeteg, jó ideje minden soros verseny elõtt egy szekérderéknyi: tuti befutó a könyvkiadóknak, kitölteni az ötkarikás suspence napjait. De ez most nem egy a sok közül, igazi gyöngyszem inkább.

Ha egy filmet az artkinohálózatban kezdenek forgalmazni, az nagyjából pályára is van állítva: világos a célközönség, belőhető a nézettség, s ilyen-olyan hibaszázalékkal a műsoron tartás időtartama is megkockáztatható. Ugyanakkor a művészmozik látogatóinak is jobb résen lenniük, hiszen még a Művész mozin túl is van élet, no, nem az a kimondott zsibvásár. Ha egy film például a Bem moziban indul, arról nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, nem túl hosszú magyarországi pályafutása alatt ki sem teszi onnan a lábát. Lehet, hogy ez rossz, lehet, hogy ez mindegy, tudja a fene, hogy (hogyan) lehetne-e másként. Mert én például hajlamos vagyok belátni, hogy ha azt mondom, Triffonova munkája az utóbbi négy-öt év bulgáriai termésének nyilvánvalóan legnépszerűbb, legsikeresebb darabja, nos az kétségtelenül nem egy tömegmozgósító erejű felszólalás. Ám értékítéletet sem tartalmaz, akkor se lenne semmi se másként, ha tartalmazna.