Balázs Zoltán

Most, hogy a legújabb külpolitikai fiaskó első lángjai ellobbantak, bár a parázs még vastagon izzik, van talán idő egy röpke eszmefuttatás erejéig egy többször feszegetett, de eléggé végig nem gondolt kérdést tisztázni. A kérdés röviden úgy szól, hogy választanunk kell-e morális, elvszerű és realista, érdekszerű külpolitika között?

A nap persze továbbra is keleten kel, s vele a fény is onnan jő, de ezek mint metaforák szembeötlően kimentek a divatból. Helyettük, ha kelet, akkor az erőre asszociálunk, amely nagy falat épít, folyókat fordít vissza, rengetegen van, s legfőképpen termel, rogyásig.

"Ha elfelejtelek, ó Jeruzsálem, száradjon el a jobbkezem!" (Zs 137:5). S lőn: David Rubinger híres fotóján leírhatatlan arckifejezéssel tekint valamerre Jichak Jifat, kezében a rohamsisak, mögötte fiatal bajtársai, mellettük pedig a századszorra is visszaszerzett Fal - a Város. Minden, ami attól távol van: Babilon vagy Egyiptom, a bálványok és a holtak hona.

Ismét forrósodik a földkérdés: látványos kormányzati összetűzés, oligarcházás, újra elővett zsebszerződésügyek, közelgő moratóriumvég, s mindezzel együtt az örökké aktuális világnézeti szembenállások. A parázs mindig is izzott, évszázadok óta izzik, és olykor látványosan föllobban.

Nem sok minden tart össze bennünket. A törzsi ösztönök már régen nem; a vallás ötszáz éve nem; nyelvünkön, kultúránkon magunk veszekszünk a legnagyobb kéjjel; leginkább talán ellenségeink gyűlölete, megvetése és önnön rossz hírünk az, amiben mindannyian osztozunk.

Nemigen van olyan nemzet Európában, amely ne volna büszke szabadságharcos hagyományaira. Sőt az a helyzet, hogy körülöttünk jóformán mindenki éppen ezt tudja fölmutatni kitüntetett világfigyelmet érdemlő teljesítményként.

Felsőoktatás-politikailag elég rossz napok járnak a bölcsészekre, jogászokra, társadalomtudósokra (a közgazdászokra is, de ők köztudomásúlag meg is érdemlik). Ha a hírfoszlányoknak, a keleti szélben kerengő mindenféle főminisztériumi aktáknak hinni lehet, "az állam" gyakorlatilag meg kívánja szüntetni egy raklapnyi "semmiresejó" szakmának a támogatását, helyettük műszaki, természettudományos képzéseket előnyben részesítve. Sokféle érdekes és érdektelen, bár bizonyára fontos részletkérdés van itt még, amelyekkel azonban nem foglalkozom, mert ebben az ügyben is az előtüremkedő, fölfeslő intellektuális hozzáállás, rejtett preferencia izgat.

Némileg fölzaklatta a kedélyeket itt-ott Nouriel Roubini közgazdász háromperces eszmefuttatása arról, hogy Marxnak, úgy látszik, mégis igaza volt: a kapitalizmus összeomlik, mégpedig elkerülhetetlenül. A három percbe a folyamat okainak kimerítő elemzése is belefért. A kérdező újságírónak sem volt jobb dolga vagy tehetsége, mint a hívószavak (Marx! öszszeomlás! elkerülhetetlenség!) hangsúlyozása egy visszakérdezéssel, az érvek érdemi firtatása elmaradt. Roubini közgazdász nézeteivel különben tényleg nem szükséges mélyebben foglalkozni, már csak azért sem, mert hangoztatott ő már Keynest és az osztrák iskolát is idéző véleményeket egyaránt. Dr. Doom, ahogy egyesek nevezik, a válságot is hosszú évek óta jósolja azonnalra, míg végül aztán igaza lőn. Ez persze nem nagy művészet, mivel válság volt, van és lesz.

Mára úgyszólván bizonyításra nem szoruló közhellyé vált, hogy a válsággal együtt valamilyen ideológia is "megbukott". Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mit jelent a bukás, mindenesetre sok politológus, filozófus és szociológus szereti a modern történelmet ideológiai, világnézeti korszakokra bontani (alighanem szakmai hiúság), s így egy látványosnak ható eseménysor után megkeresni az előtti-utáni korszak nevét. Ez az igyekezet önbeteljesítő jóslatként is működik, hiszen miután nevet adtunk a gyereknek, már van is miről beszélni, mégpedig jó sokat. S minél többet beszélünk valamiről, annál valóságosabbnak hat. Nos, a megbukott gyerek neve, vagy nevei: neoliberalizmus, piaci fundamentalizmus, thatcherizmus, reaganomics, chicagói iskola. Ezek ostorozása ma annyira közhelyes, hogy nem is vall intellektuális jó modorra, ha valaki nem így tesz.

Minden demokratikus alkotmányozásnak van egy elvileg feloldhatatlan paradoxona. Ez abból ered, hogy a demokratikus politikai rend definíció szerint az egyszerű többségi elven működik, noha az alkotmány elfogadásának legitimációját rendszerint valamilyen minősített többséghez kívánja kötni. Csakhogy semmilyen szavazási szabályt, így a "minősített" (kétharmados, négyötödös) szabályt sem lehet elvileg másként, mint egyszerű többséggel elfogadni. John Locke a Második Értekezés nevezetes helyén (95-96. szakasz) világos magyarázatot ad erre: "Ahhoz, hogy valami közösség legyen - mivel a közösség csupán a hozzá tartozó egyének megegyezése, és mivel annak, ami egy test, egy irányban kell mozognia -, az kell, hogy a test abban az irányban mozogjon, amerre a nagyobb erő hajtja, ami nem más, mint a többség megállapodása." A többség itt egyértelműen egyszerű többséget jelent, más néven kollektív akaratot. A brit "alkotmány" azóta sem több, mint a hagyomány szentesítésével kiváltságolt, de a szokásos egyszerű többséggel elfogadott törvények együttese. Ezért tisztább megoldás, ha a kartális alkotmányú demokráciákban népszavazási megerősítést vagy elfogadást kívánnak meg, mert a népszavazáson ugyanúgy az egyszerű többségi szabály alkalmazható, mint bármely egyéb, népszavazásra bocsátott kérdésnél.