Balázs Zoltán: A jobb lázadása

Déva vára

  • Balázs Zoltán
  • 2012.11.18 15:10

Egotrip

A közhelyeket röviden letudhatjuk: az ünnep a közösség egyetértésének, összhangjának, összeforrottságának jele, feltétlenül közösségi esemény, amelyen illik közös érzelmeket is érezni: gyásznapkor szomorúságot, egyéb alkalmakkor meghatottságot, vidámságot, hasonlókat. Az antropológus aztán följegyzi a további kellékeket is: az emberek másként öltöznek, mint hétköznap, ezenkívül nem dolgoznak, esznek, isznak, vonulgatnak, táncolnak; egyesek gesztikulálva beszélnek, mások hallgatják, és a többi, és a többi. A szociológus kedvére merenghet az ünnepek kiüresedésén, individualizálódásán, homogenizálódásán, funkcióváltásán, miegymáson. A politikus vagy írnoka pedig előveszi a közhelytárat, fineszesebbje az antropológus meg a szociológus számadását, hogy legyen mivel traktálnia a díszes, frissen borotvált, megfésült érzelmekbe öltözött nagyérdeműt, amikor az emelvények elé járul.

A külsőségek és a kellékek szintjén mindez nálunk is többé-kevésbé így működik. Nem nagyon tudok azonban más olyan országról, ahol az évnek két olyan ünnepe is van, amelynek a legkevésbé sem az ünneplés a célja és értelme. Március és október nálunk nem az emlékezésről és az együttlétről szól, hanem az esti híradókra való fölkészülésről. Az előrejelezhetetlenség, az eredet, az új kezdet, az elszámolás, az ítélet, a harc, a döntés alkalmai ezek. El kell döntenem, hová megyek - nem ünnepelni természetesen, hanem demonstrálni, állást foglalni, megmutatkozni, föltárulkozni. Ezek nálunk a nyílt szavazás eseményei. Ünnep után minden másként lesz. Demokratikus aktusok, ez kétségtelen, a Nemzeti Szellem és a Demokratikus Szellem egyaránt az utcára vonul, hogy megvívja a csatáját, szóban mindkettő önmagáért (a Nemzeti Szellem mindig saját szabadságáért tusázik, a Demokratikus Szellem pedig az önmagából való kirekesztés ellen küzd), a valóságban persze félreérthetetlenül a másik ellen. Nálunk ez a két ünnep a meg nem értés, a kétfelé szakadás, az elhatárolódás, a kölcsönös kiátkozás, végső soron a polgárszámháború rítusa.

Megvannak persze ennek a tiszteletre méltó történelmi hagyományai. Minden vértelenül elmúló rendszert - a Bachtól a Kádárig - a márciusi láz vitt a sírba. A világháború kataklizmája, a sztálinizmus pedig októberbe pusztult bele. Éppen ez ad reményt minden márciusnak és minden októbernek. Márciusban újrakezdjük. Októberre vége lesz. Az emlékezés a jövőbe fut, a szobornak lélekben mindig háttal állunk. A nemzet is, a demokrácia is örökké újrakezd. A függetlenséget és a jogokat is állandóan újraalapozzuk. Nemzeti mítoszaink közül a Déva vára fontosabb és mélyebb, mint a turul: "Amit raktak délig, leomlott estére, / amit estig raktak, leomlott reggelre." S a vár nem épülhet föl másként, mint véres áldozattal, a másik halálával. A halálhoz azonban háború kell, csak a ballada ígéri, hogy Kőmívesné tudja, mi a kötelessége. Ha nincs áldozat, prédára van szükség. Ünnepeink tehát hadi események, stratégiával és taktikával, számolással és tervezéssel, mozgósítással és logisztikával. Minden március és minden október a magyar politikának, azaz Közép-Európa egyetlen valódi permanens forradalmának a kiszámítható, rituális fordulópontja. Mert igaz ugyan, hogy a kormányfő nagy kedvelője a csatáknak, de ellenfeleinek sem kell kölcsönkérniük a harci lelkesedést. Fennen hallatszik a kések köszörülése, az üstökben zubog már a víz.

A politika természetesen másutt is kissé mindig háború, ahogy az élet is az, hogy Madách letaglózó közhelyét idézzem. Csak éppen az ünnep volna arra kitalálva, hogy ezt kis időre fölfüggesszük. "De a romlás mai fokán kollektív áhítat nem képzelhető el" - írja Hamvas Béla, nem csak Magyarországra értve, mégis leginkább arra célozva. A romlás azt jelenti, hogy ami a legfontosabb, azt vágjuk félbe, négybe, apróra. A magyar elsősorban ünnepeken mozgósítható, csak ekkor ismeri föl politikai azonosságát, ekkor tölti el a cselekvés ihlete. Csakhogy az ünnep nem cselekvés, s legfőként nem politika. A történelemből, azaz a politikából, a cselekvésből származik, valami megtörténtet vesz körbe, jelenít meg; de nem éli át újra, nem nyit róla vitát. Az ünnep szükségképpen szakrális természetű, lényege a tiszteletteljes emlékezés és a hódolat, semmiképpen sem a vásár vagy a politikai nagygyűlés arrogáns jelen ideje. Az ünnep a megtartásról és a megtartottságról szól, arról, hogy őrzünk és becsülünk, mert van mit, azaz van múltunk; s nem arról, hogy teremtünk és elkezdünk. Az örökös újrakezdés az örökös reménytelenség, a múlttalanság kétségbeesése. Sziszifusz, az örökké ravaszkodó és velejéig politikus király az állandó jelen poklában él. Ha csak egyszer is sikerülne a követ fölgörgetnie a hegyre, maga taszítaná vissza.

A mi nemzeti poklunk Déva vára. Amely természetesen soha nem fog fölépülni.

Neked ajánljuk