Röviden vázolom a dilemmákat: ha a morális külpolitikát választjuk, a nemzet érdekei sérülhetnek. Van úgy, hogy muszáj megalkudni. Ha viszont kizárólag az utóbbiakat tartjuk szem előtt, elveszítjük az elvek nyújtotta védelmet, kizárólag az erő fog számítani, amiben pedig igencsak cefetül állunk. Logikus következtetés, hogy ezért a kettőt vegyíteni kell. Csakhogy a vegyítés veszélyes folyamat. Bizonyos alkuk következtében többet veszíthetünk hitelességből, ami erőforrás is, mint amennyit pénzben vagy más erőforrásban megnyerünk. Bizonyos elvek intranzigens követése pedig nem lehetséges erő használata - erőszak? - nélkül, holott ez magukat az elveket hiteltelenítheti el.
Úgy tűnik tehát, hogy sem a választás, sem a választás elutasítása nem járható út. Cselekedni azonban muszáj. S hogy hogyan? Mint mindig, most is a történelem nyújtja a legjobb leckét. Egyetlen példára hivatkozom: a híres és hírhedt százalékos egyezményre. A történetet sokféleképpen lehet elmesélni, ez a fenti okok miatt teljesen érthető. A szereplőket éppen ezért mindig stilizáljuk. John Lukacsot követve Sztálin itt a kaukázusi lókupec, akinek csak az erő és az erőt reprezentáló számok számítanak; Roosevelt a naiv idealista (wilsoni örökség); Churchill pedig kettejük között egyensúlyoz (nemcsak szimbolikusan: hármuk közül egyedül ő van állandóan úton). Elrepül tehát Moszkvába, s amikor alkalmasnak találja a pillanatot, bemond néhány számot. Sztálin figyel és bólint. Nincs is különösebb alku, Sztálin előveszi a kék ceruzát, s kipipálja a közben lefirkantott egyezséget. Churchill tudja, hogy az egésznek fölöttébb cinikus kinézete van, csuklani fognak tőle az amerikaiak (így is történt), de Sztálinnal nem lehet elvek mentén egyezkedni. A kupeceket csak a pénz érdekli. Szolzsenyicin A pokol tornáca c. regényében hatvanoldalas hátborzongató monológban elemzi Sztálin döntéseit. A Gazda így emlékszik - harmadik személyben - önmagára: "Sztálin sok mindenben javított azzal, hogy túljárt Churchill meg az álszent Roosevelt eszén. A 20-as évek óta nem volt olyan sikere, mint ezzel a két mamlasszal... Ha egy szót odavet nekik az ember, az elsőt, ami eszébe jut, máris örülnek, máris följegyzik egy cédulára. Ha úgy tesz, hogy meglágyult a szeretettől, ők máris kétszerte lágyabbak lesznek. Megkapta tőlük csak úgy, bagóért Lengyelországot, Szászországot, Türingiát, a vlaszovistákat, a krasznovistákat, a Kuril-szigeteket, Szahalint, Port Arthurt, Korea felét, és jól megkeverte őket a Duna mentén és a Balkánon. A 'mezőgazdák' vezérei győztek a választásokon, és rögtön börtönbe kerültek. És hamarosan kitekerték Mikolajczyk nyakát, felmondta a szolgálatot Benes, Masaryk szíve, Mindszenty bíboros beismerte gaztetteit, Dimitrov a Kreml szívklinikáján lemondott a badar Balkáni Szövetségről." Szolzsenyicin nem szól róla, de Sztálin alapjában véve tartotta magát a Churchill-lel kötött egyezményhez. A britek elfojtották a görög kommunisták felkelését. Sztálin egy ujját sem mozdította. Más kérdés, hogy ahol a Vörös Hadsereg jelen volt, hamarosan illuzórikussá váltak a nüansznyi százalékok. Churchill azonban mindvégig tudta, kivel van dolga. És leült vele alkudni. Ez Rooseveltnek még álmában sem jutott volna eszébe.
Churchillt azonban egyetlen józan ítéletű ember sem tarthatja olyan politikusnak, akit kizárólag az érdek vezérel. Vagy ha igen, akkor csak úgy, ha az érdek része világos civilizációs és morális normák fennmaradása is. Anglia érdeke világos, mint ahogy az is, hogy az egybeesik Európa mint morális civilizáció érdekeivel is (végtére Churchill már régen kiegyezhetett volna Hitlerrel ugyanilyen százalékos alapon; mégsem tette: igaz, Chamberlain megtette és kudarcot vallott, így volt is miből tanulnia). S ez a lényeg: ha elvileg nem is, de a gyakorlatban megfelelő érettséggel és bölcsességgel többnyire meg lehet találni azt a pozíciót, amelyben a hatalmi érdek és a morális helyesség egyáltalán nem bírálhatatlanul és kifogásolhatatlanul, mi több, rendszerint kemény vitákat kiváltva, de mindkét irányból védhetően összeegyeztethető.
Ám ennek alapfeltétele, hogy a politikus mindkét szempontból tudja, hova tartozik, és mit akar. Ha van fájdalmas tanulsága az azeri- örmény fiaskónak, akkor éppen ez az. Sehogy sem látszik, hogy a magyar külpolitika tényleges alakítói mélyen és hitelesen át tudnák érezni, mikor mi a tét. A permanens Nyugat-bírálat - amely jellegzetes nyugati exporttermék - hevében mintha elhomályosulna a látásuk: nemcsak morális ítélőképességük, hanem érdekfelismerő képességük is.
Le lehet ülni kupeckedni. De csak akkor, ha tudjuk, mi forog kockán, ki ül velünk szemben, és mit gondol rólunk.
Nem véletlenül elégedetlenkedtem annak idején az alaptörvény fellengzősségén. A fennkölt szavak és a cikornyás stílus eleve írott malasztnak hatnak. Az események pedig azt igazolják, hogy nem alaptalanul. A preambulumból - Nemzeti hitvallás - idézem: "Tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével." Érdekelne például, hogy ezt az alaptörvényben rögzített elvet a magyar külpolitika irányítói mennyire tartják magukra nézve kötelezőnek. Mert ahhoz, hogy ez a mondat ne egy VIT-találkozó zárónyilatkozatára emlékeztessen, az kell, hogy leírói komolyan vegyék, és eszerint járjanak el. Amúgy nagyjából ez volna az első számú nemzeti érdekünk is.
