Közismert, hogy a rómaiak súlyos válsághelyzetben, létfenyegetettségben diktátort választottak a bajok elhárításáig, de legföljebb fél évre. Egyébként rühellték a monarchiát, s gondosan ügyeltek arra, hogy senki és semmilyen intézmény kezébe ne kerüljön teljhatalom. Még a vétójogot is beépítették a rendszerbe. Mire kapott fölhatalmazást egy diktátor?
A rövid válasz annyi, hogy mindenre, ami az állam megmentéséhez szükséges volt. Ez korlátlan cselekvési szabadságot jelentett az erőforrások felhasználása és a teendők megszervezése terén. Mondjuk ki nyíltan: a diktátornak az volt a dolga, hogy a Várost Kaszárnyává alakítsa, a polist hadsereggé, a polgárokat katonákká tegye, s háborút vívjon.
Az eredeti koncepció szerint tehát a diktátor olyan cselekvő, akinek cselekvése teljesen korlátlan, azaz mindent megtehet, amit jónak lát. Csakhogy a cselekvési szabadság teljessége ugyanolyan teljességgel - azaz korlátlanul - alá van rendelve annak a célnak, amelyre a diktátort választották. Tömören: a korlátlanság korlátlanul korlátozott. Ha nem volna korlátozott, a diktátor nem tehetne meg mindent. A diktátor parancsol - teljes körű impériuma van -, de csakis azért, hogy lehetővé tegye önmaga megszüntetését. Ha nem így volna, akkor nemhogy a veszély nem múlna el, hanem maga a diktátor válna végveszéllyé. Cselekvése a céltól eloldozva abszolút korlátlanná válna, ám ezzel egyidejűleg cselekvőképessége meg is szűnne. A diktátor csak háborúban tud cselekedni, a békében tehetetlen. Ezt igazolta a történelem minden későbbi diktatúrája, minél totálisabb volt, annál inkább. Fonák módon éppen cselekvőképességének fenntartása miatt keres minden diktatúra a cselekvése számára valamilyen korlátot, azaz akadályt - legyen az külső vagy belső ellenség -, amelyet persze, mivel diktatúra, szigorúan mint legyőzendő, megszüntetendő tényt mutat be. Az általánosabb tanulság tehát: nincs szabad cselekvés korlátok nélkül.
Ugorjunk a jelenbe! Föltéve, hogy súlyos válság fenyegeti az államot, megfontolható egy diktátor megválasztása. Egy efféle intézmény létrehozására mind a még, mind a még nem hatályos magyar alkotmány/alaptörvény valamilyen lehetőséget ad (köztársasági elnök, Honvédelmi Tanács). A kétharmados fölhatalmazás azonban biztosan nem ilyen. Ám ez a többség vitathatatlanul olyan lehetőségeket teremt, amelyek hasonlítanak a diktátor lehetőségeire, ha az első látásra korlátlannak tetsző szabadságot és az ehhez tartozó cselekvőképességet nézzük. A kétharmados többséggel jóformán mindent meg lehet tenni. Ezt a többséget pedig a választók teremtették meg, akár tetszik, akár nem.
A kétharmados, diktátori lehetőségeket biztosító többség birtokában a kormány első látásra irigylésre méltó helyzetben lehet, ha úgy gondoljuk, hogy a korlátlan cselekvési szabadsággal bármit el lehet érni, meg lehet valósítani. Itt jön azonban a bökkenő. A korlátlan cselekvési szabadság illúzió, mégpedig két okból is. Először: a diktátor hatalma célzott, végső értelme önmaga felszámolása, azaz a béke, a kormányzás lehetőségének visszaállítása. Lehet úgy érvelni, hogy olyan válság van, amelyben rendkívül célirányos cselekvésre van szükség, s minden szükséges erőforrást ennek eléréséhez kell mozgósítani. Ebből az érvelésből viszont kényszerítőleg következik, hogy rá kell mutatnunk az egyetlen célra. Ez olykor meg is történik: kinevezik az államadósságot első számú ellenségnek, kétségkívül arra építve, hogy mindenki belátja: mivel egyetlen cél van, az adósság leépítése, ezért minden áldozatot meg kell hozni. Pontosan ez a logika - az egyetlen cél logikája - igazolhatja, hogy ami tegnap szükséges volt (IMF elküldése), az ma már nem az (IMF visszahívása). Csakhogy a felhatalmazás - a kétharmados! - akormányzásra szólt, mégpedig az előzőnél jobb kormányzásra. Nem háborúra, hanem békére. Az egycélú cselekvés mint cselekvés lehet totális, de nem lehet kormányzás, azaz ügyek vitele, társadalmi program megvalósítása és így tovább. A kétharmados fölhatalmazás ugyanarra szól, mint az egyszerű többségi, de azt az illúziót kelti, hogy nem kormányozni kell, hanem mozgósítani és diktálni. A felhatalmazás a korlátozott, nem a korlátlan cselekvésre szól; miközben valóban igaz, hogy jogilag a többség bármit megtehet. S miközben mindent - akármit - meg is tesz, nem tud kormányozni. Diktátorok akkor sem tudnak kormányozni, ha akarnak. Ez a cselekvési szabadságuk inherens korlátja.
Másodszor: ha a kormányzás során élvezhetjük a kétharmados többség lehetőségeit, erős kísértést érezhetünk a cselekvést nap mint nap akadályozó kisebb és nagyobb korlátok, egyéni érdekek és intézményi autonómiák fölszámolására. Hiszen ha a programot, a számtalan politikai és társadalmi célt könnyebb elérni úgy, hogy az akadályokat felszámoljuk, nem pedig úgy, hogy leküzdjük őket (fölmászunk, átúszunk, leugrunk - azaz egyeztetünk, megegyezünk, számolunk, mérlegelünk), akkor miért ne így tegyünk? Nos: vajon ki lehet-e tűzni a Mount Everestre a zászlót úgy, hogy nem mászunk rá föl, hanem a csúcsot a lábunk elé rakatjuk? Annyi bizonyos, hogy a zászlót ki tudjuk tűzni. Még az is lehet, hogy a szikla valódi. De hogy nem jutottunk föl a Mount Everestre, az bizonyos. A célt elértük, és mégsem értük el. Ha nincs akadály, nincs teljesítmény. A kormányzás számára a természetes akadály a társadalmi ellenállás, az intézményi autonómia és ellensúly. Ezek fölszámolása, a hatalom teljes körű államosítása és centralizálása látszólag könnyűvé teszi a cselekvést, valójában azonban lehetetlenné. A kormány azt hiszi, hogy jogi úton felszámolta, megszüntette az akadályokat, semlegesítette az ellenérdekeket, pedig csak láthatatlanná tette őket önmaga számára, így azok a legváratlanabb helyen (például a kétharmados többségen belül - lásd eva, köznevelési törvény) bukkannak föl, előre jelezhetetlenül és megjósolhatatlan erővel, ugyanilyen váratlan és követhetetlen kormánymozdulatokra késztetve a kormányost. Az összkép, amit a többé-kevésbé kívül állók látnak, egy rendkívül erős motorral bukdácsoló hajóra emlékeztet. Semmiképpen sem a korlátlan lehetőségekkel biztos kézzel élő, szabad cselekvőre. Nem lehet kormányozni, nem lehet cselekedni látható, stabil és erős korlátok nélkül. A kétharmad innen nézve is illúzióval terhes. Egyre inkább úgy tűnik: átok.
