Függetlenségünk legerősebb biztosítéka, fennmaradásunk már-már egyetlen záloga, hogy senki nem akar velünk szövetséget kötni. Még véletlenül, még látszat szerint sem.
De talán mégis van valami, ami valamilyen közösséget, ha mégoly pótlékszerűt is, de teremt. Ez pedig a család. A patriarchális, azaz apaközpontú.
Vannak társadalmak, amelyek hosszú időn át jól elvannak családi szerkezetben. Dinasztiák, klánok, csebolok, keresztapa-hálózatok adják a politika szövetét, ahol valós, érdekszerű, birtokokkal, hagyatékokkal, részvényekkel, s mindenekelőtt sötét, dúsan buzgó vércsatornákkal összekötött élettel van dolgunk. Nem nyugati, morál vezérelte politika ez, nem is fanatikus-ideologikus, szerzetesi vagy medresziskolákban csiholódó spirituális politika, hanem születés-szülte, halál-éltette gondolkodás, amely nem személyes - "just business, nothing personal" (A keresztapa) -, de nem is társadalmi; nem egyéni, de nem is kollektív.
Ám a magyar még csak nem is ilyen. Nincsenek családjaink. Egykor talán voltak - az arisztokraták -, de a politika akkor sem hozzájuk igazodott. Nem, nálunk a család mást jelent. Egyetlent és absztraktat.
A politikai gondolkodás hagyományában a társadalom, a közösség családként való felfogásának természetes fedőintézménye a monarchia. Ez olykor formális, olykor nem. Ha formálisan is teljesül, azaz az államforma is monarchia (szigorúan az örökletes; a választott monarchia elvi képtelenség), akkor a családi érzelmek szabadon áramlanak az egyéni és a közösségi terek között, végső soron lehetővé téve, hogy a valódi politikának is saját tere legyen. Mintaszerű ez Angliában, Hollandiában, s valamiért Skandináviában is. Ott, ahol az államforma szigorúan köztársasági, de a monarchikus-családi érzelmeket nem váltották fel teljes mértékben a köztársasági érzelmek, előfordulhat, hogy rejtett, kicsit szégyenlős módon, mégis utat találnak a politikába. Washingtonban az elnöki udvartartás a társas élet központja, a Fehér Ház elsősorban nem Executive Mansion már, hanem Otthon. De ahol a monarchia megszűnt vagy rossz érzések tapadtak hozzá (egyetlen Habsburgot sem szerettünk, maximum a tiszteletig jutott egyik-másik - a szeretetig legközelebb jellemző módon két asszony került), a köztársaság pedig soha nem született meg, ott a döntően családi módon felfogott politika tétován tapogatózik a számára ismeretlen közjogi díszletek között. Ott mindig a történelmi véletlenek teremtik meg azt a rendszert, amelyben az egyetlen és absztrakt család ideája jól-rosszul kifejeződhet. A véletlenek teremtik meg, de szükségképpen megteremtik.
Széchenyi valószínűleg soha nem értette meg, hogyan lett Kossuthból az, aki lett: a nemzet apja. Noha Metternich az ő életében is valami apapótlék volt, de ez merőben személyes dolog maradt; Széchenyi számára a monarchia volt a természetes következménye az arisztokratikus családi viszonyoknak. A király persze valamiképpen a nemzet atyja, de Kossuth ennél sokkal több. Magyar nyelvünk itt igen segítőkész, mert azt mondjuk: apja.
Ez nem tiszta metafora, hanem valóság. Tömörkény Istvántól, a k. u. k. garnizonvilágának egyik legnagyobb novellistájától idézem: "Az ezredes meg idefönt trónolt a szegedi városon, levelei későn érkeztek, akkor sem igen parancsoltak, már mifelénk csak egy ember volt, aki parancsolt: az őrnagy, azt meg úgy hívta a társaság, hogy apám. - Ahun gyün az édösapánk, a! (...) s felőle nagy tisztelettel szóltak mindenek, s olykor sóhajtották a jámbor török katonák, hogy bárha nekik is ilyen volna a bimbasijuk..." (Katonaemlékek) Hozzáteszem: saját emlékeim a nyolcvanas évekből ugyanezt visszhangozzák. Ha gúnyosan, ha dühösen, ha viccesen is, mégis azt mondtuk, ha fölbukkant a század-, zászlóalj-, ezredparancsnok: vigyázz, jön apu!
Utáltuk, megvetettük, szerettük, csodáltuk, féltük és csüggtünk rajta. Ez volt a Kádár. Nem fogták körbe viharos szenvedélyek, csak amolyan hétköznapi érzések, bosszúságok és örömök; nem mondott soha semmi érdekeset, nem tett soha semmi nagyot, sem élete, sem halála nem volt történelmi léptékű. Egyáltalán: nem voltak léptékek. Minek is? Kit érdekel a történelem egy családban?
"A régi nagyságok (... is) mindinkább megszokták, hogy Tisza gondolkozzék, s tegyen mindent. Gondolták magukban ázsiai nyugalommal: - Hiszen az ő dolga, egészen. Ha rosszat csinál, magának csinálja, ha jót csinál, nekünk csinálja. Minek ütnénk bele az orrunkat?" - írja Mikszáth A generálisban és -ról, de nem jól nevezi. Nem volt Tisza generális, katona se. Hiszen a mundérban is a családot keressük. A vezénylési nyelv ügye sem csak azért lett kardinális kérdés, mert a függetlenség jelképét látták benne. Apánkhoz anyanyelven akarunk szólni.
Ezért téves képzet, hogy nálunk valamiféle ideologikus autokrácia, nyers diktatúra, vezérelvűség, egy Pilsudski-Horthy-Pétain-Franco-Tito- (és Tudjman)-féle közép-európai-mediterrán operettimpérium van kiépülőfélben. Dehogy. Ilyesmit nem fogadnánk el, mert nem tudnánk befogadni. Valójában a régi ösztönök törnek utat a felszín felé. Apánkat keressük - az árvaság az egyik legerősebb nemzeti érzésünk, ami a kvintesszenciálisan negatív családi érzés -, akit nem léptékek és mércék szerint, hanem egyedül szerepe szerint lehet megítélni. Illetve megítélni semmiképp; őt szidjuk, elviseljük vagy szeretjük, közönségesen, egyszerűen. Nem az a fontos, hogy mit csinál, mit mond, hogyan és miként. Egy dolog a fontos. Hogy van.
