Amíg amott vagyunk, addig csak az emlékezés tart életben, sőt: csak az emlékezés tesz igazzá. Az emlékezés vallási kötelesség. Nem emlékezni, felejteni annyi, mint vallási bűnt elkövetni. A felejtés az árulás előszobája.
Trianon ugyanezt az ószövetségi szerepet tölti be történelmünkben. Ezen nincs és nem is lehet mit változtatni. Nincs az a történészi, dokumentarista terápia, amely ezen segítene. Nem emlékezni, nem átérezni valamit, amit legegyszerűbben úgy jelölhetünk, mint az otthont, ahonnan kiűzettünk, legfőként persze büntetésből, főbenjáró vétek. Trianon zsoltár- és prófétateremtő esemény. Persze sem a zsoltárok, sem a próféciák nem esztétikai szempontok szerint készülnek, keletkeznek, s van is bőven hamis szólam, felületes hang, giccs és magamutogató szentimentalizmus minden emlékezésben. De Kodály Psalmusa, amely az ötvenötödik zsoltárnak, a sokatmondóan ismeretlen próféta, Kecskeméti Vég Mihály egyetlen ismert átköltésének megzenésítése, minden, de nem hamis hang. Kodály hibátlan érzékkel választotta ki a magyar romlás századából, a legprofetikusabb korszakból származó szöveget. Nemzeti siralom? Persze. De az egész Ószövetség mögötte van.
A 137. zsoltár arról szól, hogy Babilonban nem lehet az Úr énekeit zengeni. Ott a némasággal emlékezünk, a nemszólással beszélünk a múltról és a jövőről. De ezt a zsoltárt azóta is éneklik. Ha tudatosan nem beszélünk valamiről, mélyebb gyökereket ereszt bennünk. S ezek a gyökerek valamikor meg fognak szólalni.
Emile Cioran, a talán románsága, azaz egy másik nemzeti vallásba való beágyazottsága okán szintén rokon lélek mélyen megértette ezt: a magyarokban, "e kifinomult hunokban van valami visszahúzódott kegyetlenségből szőtt búskomorság, melynek sehol nem találni párját: mintha a vér önmagáról kezdene el álmodni. És végül dallammá oldódna" (Történelem és utópia). Az álom is emlékezés, bár ezt Freud kissé karikaturizáltan mondja el; de minél mélyebben, csöndesebben álmodunk, talán annál mélyebbre emlékezünk. S az álom dallammá alakul, a dallam pedig újra álomba ringat, s ismét emlékezünk, ahogy Caliban, a torzszülött. Mert torzszülöttek vagyunk, kimondhatjuk nyíltan, nem kell ehhez Kertész Imre bölcsessége fatalitásról, értelmetlen és megmagyarázhatatlan, bukásra ítélt országról. Caliban értelmetlen és formátlan lény, nem való a világra, botrány és téboly. De Caliban álmodik, azaz emlékezik, mert ezt az egyet nem vehetik el tőle, s ez az egyetlen igazi kötelessége. Álmodnia kell. Nem fog meghódítani senkit, ahhoz túl gyönge, ostoba, céltalan és üres. Kudarcra van ítélve, s kudarcaiból fog élni. "Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak" (Iskola a határon). Vannak győzelmi zsoltárok is, persze, de azokat a győzelmeket nem mi arattuk. A vereség, az a miénk, s a vereséget sirató zsoltárhoz van több közünk. De nem vagyunk perverzek. A fene se szeret veszíteni. Csak éppen tudjuk, hogy a vereség a sorsunk.
Mert minden győzelem önbecsapás. Más népeké is. A földi Jeruzsálembe visszatérő, akkor huszonnégy, ma lassan hetvenéves katona ma már kiábrándult: elmondta. A Fal mellett ma is sírni kell. Csak az emlékezés tart életben. Kiűzettünk a történelembe: most már ez az otthonunk. S a történelem tele van győzelemmel és vereséggel. Csak amíg a győzelem elfelejtet, addig a vereség emlékeztet: nem a győzelemre, nem a dicsőségre, nem a hol volt, hol nem volt nagyságra, hanem a legelemibb kötelességre, magára az emlékezésre.
Mégiscsak kellett volna harangozni. Úgy országosan.
