Mára úgyszólván bizonyításra nem szoruló közhellyé vált, hogy a válsággal együtt valamilyen ideológia is "megbukott". Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mit jelent a bukás, mindenesetre sok politológus, filozófus és szociológus szereti a modern történelmet ideológiai, világnézeti korszakokra bontani (alighanem szakmai hiúság), s így egy látványosnak ható eseménysor után megkeresni az előtti-utáni korszak nevét. Ez az igyekezet önbeteljesítő jóslatként is működik, hiszen miután nevet adtunk a gyereknek, már van is miről beszélni, mégpedig jó sokat. S minél többet beszélünk valamiről, annál valóságosabbnak hat. Nos, a megbukott gyerek neve, vagy nevei: neoliberalizmus, piaci fundamentalizmus, thatcherizmus, reaganomics, chicagói iskola. Ezek ostorozása ma annyira közhelyes, hogy nem is vall intellektuális jó modorra, ha valaki nem így tesz.
A magamfajtájú konzervatív csak a fejét csóválja a névadási láz láttán. Emlékszik rá, milyen csinnadrattával temették az előző korszakot, kijelentve, hogy a fennálló rendszer (akkor jóléti államnak, keynesianizmusnak, szociális piacgazdaságnak, neokorporatizmusnak meg ilyesmiknek hívták) végleg megbukott. A hangsúly mindig a végleg-en van. A véglegesség előnye ugyanis mindenekelőtt az, hogy visszaadja a reményt abban, hogy egyszer majd rátalálunk a helyes útra. Megoldunk minden válságot, lehetetlenné tesszük, hogy a dolgok elromoljanak.
Nemcsak baloldalon, a jobboldalon is sokan szeretnek szakaszolni. A baloldalon rendületlenül hisznek abban, hogy már csak kis idő, s a rossz lelepleződik, a jó föltárul. Immár nem lehet kétséges, úgymond, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Mélyen vallásos gyökerei vannak ennek. De sok konzervatív legalább ekkora meggyőződéssel, csak ellenkező előjellel hisz a folytonos változásban, azaz állandó hanyatlást diagnosztizál. Véget ért egy rossz korszak, de csak azért, hogy még rosszabb következzék. Nincsen remény.
A dolgok valójában keveset változnak. A világ nem gyorsul és nem lassul. Sokkal több benne a változatlanság, mint a változás. A Juglar-, Kitchen-, Kondratyev- és Braudel-ciklusok olykor puhán ringatják, olykor kissé meghimbálják a csónakot. Néha jól meg is rázzák, főleg, ha interferálnak. Az okokról keveset tudunk, de elég stabilnak látszanak; minden bizonnyal az emberi élet nagy és örök jellemzőivel és a mindig kissé titokzatos módon sűrűsödő nemzedékek váltakozásával függnek össze. Mégis furdalja az embert a kíváncsiság: nem lehetne kitörni a cikluslogikából?
De igen, és kétféleképpen is. Az egyik mód brutális, s végső soron eddig sikertelennek bizonyult. Ez a szocializmus modellje, amely minőségileg más alapokra kívánta helyezni a társadalom működését a korábbinál. A szocialista embertípus, tudjuk, magasabb rendű (ezt valamiért ma nem emlegetik rasszizmusként). Egyszerűen másként reagál, másként gondolkozik, másként viszonyul a társaihoz. Társadalmilag és Gattungswesentlich. Erre van kondicionálva, s ezt a kondicionálást a szocialista társadalmi rend szabályai végzik. Ismerős? Hagyjuk el a "szocialista" jelzőt, s helyettesítsük a "tudatos fogyasztó", az "ökologikus gondolkodású", "a fenntartható fejlődésben hívő", "etikus gazdaságot építő" és hasonló jelzőkkel. Nem a jelzőkkel van baj természetesen. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy a szellem való világában kinek szurkol. A gond ott kezdődik, ahol a jelzőkből kényszerek, megfellebbezhetetlen igazságok lesznek. A ciklusok valóban megszűnnek (bár a gazdaságtörténészek talán ezt is vitatják). Ami nem szűnik mégsem, az éppen a változatlanság, de az aztán minden másnál keményebb és pusztítóbb hatással marad a nyakunkon. A szocialista embertípus ugyanis minden volt, csak éppen erényes nem.
S innen nézve sejlik föl egy másik kitörési lehetőség, amely, elismerem, kissé bűvészmutatványszerű, s ennyiben illuzórikus. A ciklusok ugyanis velünk maradnak, hiszen az emberi természet és az élet nagy állandói nem változnak. De van a változásnak egy intellektuális körökben ritkán értékelt fajtája, s ez a gyarapodás. A trükk a következő. Ha az ember természeténél fogva rosszra hajlik, tökéletlenül dönt, s ráadásul gyakran pechje is van, s ezen mint adottságon nem is változtathat, akkor csak egyet tehet: engedi, hogy beleverjék az orrát saját rosszaságába, ostobaságába, tévedésébe, de még szerencsétlenségébe is. Ha ez megtörténhet, akkor van rá esély, hogy igyekszik jobb, okosabb, bölcsebb, előrelátóbb lenni. A nagy klasszikusok, Adam Smith és társai nem azért tartották a piaci viszonyokat kívánatosnak, mert gonosz "fundamentalisták" voltak, vagy mert abban az ostobaságban hittek, hogy a "magánrossz" (a valódi rossz) közjót eredményez. Ellenkezőleg: a közjó a magánjóból ered, csak éppen ahhoz, hogy az egyes ember "jó" (okos, előrelátó stb.) legyen, hagyni kell saját hibájából, ostobaságából, pechjéből stb. tanulni. Ezt mindenkinek végig kell csinálnia: a ciklusok tehát kiiktathatatlanok. (Nemrég hallottam egy fiatal spanyol munkanélkülit beszélni, aki fölháborodottan tüntetett Madridban. Megkérdezték, mit végzett? "Vizuális kommunikáció szakot." Ja, kérem!) S most jön a fordulat: a társas élet (ami az egyes ember számára maga "az élet") szabályait többé-kevésbé saját tanulási folyamatában elsajátító ember azt veszi észre, hogy gyarapszik. A gyarapodás nem egészen azonos a jólét növekedésével, illetve nem azonos a tisztán anyagi javakban mért jólét növekedésével. Annyit jelent csupán, hogy egyről kettőre, ötről hatra jutunk. S ez a haladás, a változás hatását kelti, ami nem egészen illúzió.
A legtöbb ember ugyanis szeretne előrehaladni. Többet hagyni a gyermekeire, családjára, városára, hazájára, mint amennyit kapott tőle. Az a világ, amelyben élünk, még mindig alkalmas arra, hogy legalább ennyit lehetővé tegyen. S éppen azért alkalmas rá, mert megengedi, hogy tanuljunk, válságról válságra. Ha már nem tanulhatunk tovább, nem lévén rá szükségünk, mert nem lesz több ostobaság, tévedés, hazugság, válság, pusztulás és csőd, akkor azt vesszük majd észre - mi magyarok, ismét -, hogy ez a legnagyobb ostobaság, a végzetes önhittség.
