Minden demokratikus alkotmányozásnak van egy elvileg feloldhatatlan paradoxona. Ez abból ered, hogy a demokratikus politikai rend definíció szerint az egyszerű többségi elven működik, noha az alkotmány elfogadásának legitimációját rendszerint valamilyen minősített többséghez kívánja kötni. Csakhogy semmilyen szavazási szabályt, így a "minősített" (kétharmados, négyötödös) szabályt sem lehet elvileg másként, mint egyszerű többséggel elfogadni. John Locke a Második Értekezés nevezetes helyén (95-96. szakasz) világos magyarázatot ad erre: "Ahhoz, hogy valami közösség legyen - mivel a közösség csupán a hozzá tartozó egyének megegyezése, és mivel annak, ami egy test, egy irányban kell mozognia -, az kell, hogy a test abban az irányban mozogjon, amerre a nagyobb erő hajtja, ami nem más, mint a többség megállapodása." A többség itt egyértelműen egyszerű többséget jelent, más néven kollektív akaratot. A brit "alkotmány" azóta sem több, mint a hagyomány szentesítésével kiváltságolt, de a szokásos egyszerű többséggel elfogadott törvények együttese. Ezért tisztább megoldás, ha a kartális alkotmányú demokráciákban népszavazási megerősítést vagy elfogadást kívánnak meg, mert a népszavazáson ugyanúgy az egyszerű többségi szabály alkalmazható, mint bármely egyéb, népszavazásra bocsátott kérdésnél.
A paradoxon így végső soron valójában nem elvi, hanem morális jellegű. Úgy kéne tennünk, mintha az alkotmány legitimációja másként eredne a szuverenitásból, mint bármely törvényé, holott ez nem így van. Lehet, hogy a tettetésre jó okunk van; ugyanakkor minden jelentős kihatású alkotmányreformnál, pláne komplett cserénél fölfeslik a lepel, és minduntalan kibukkan a demokratikus népfelség elve. Ha a nép a szuverén, akkor tőle kell erednie minden törvénynek, így az alkotmánynak is; másként azonban, mint egyszerű többséggel, a nép nem tud cselekedni. Akár alkotmányozó gyűlést választ, akár kétharmados többséget juttat a törvényhozásba, egyszerű többséggel teszi.
Ennek az igazságnak megvannak a maga gyakorlati következményei. A legfontosabb, hogy semmilyen alkotmány nem azért stabil, mert elfogadását vagy megváltoztatását bizonyos szabályok megnehezítik, hanem azért, mert az aktuális többség kifejezetten vagy hallgatólagosan támogatja. Az alkotmány végső soron örökké csak születik, állandóan újrakezdődik - holott az alkotmánytól a befejezettséget, a lezártságot és a mozdíthatatlanságot szeretnénk elvárni.
A mostani magyar alkotmányozási helyzetben ez ad magyarázatot arra a jelenségre, amelyet kettős bizonytalanságként írhatunk le. Egyfelől teljes bizonytalanság övezi a jelenleg hatályos alkotmány kezdetét, másfelől a leendő alkotmányét is.
A parlament által tárgyalt szöveg az 1949-es alkotmány "jogfolytonosságát" nem ismeri el. Hogy ez mit jelent, homályos, főleg, ha meggondolunk két dolgot. Egyrészt, hogy a jelenlegi parlamenti többség is az "1949-es alkotmány" (bármi is legyen az) alapján került alkotmányozó helyzetbe, ráadásul nem vonta kétségbe az "1949-es alkotmány" alkotmánymódosító szabályait, így a "jogfolytonosság" kétségbe vonása az új alkotmány jogszerűségét is kikezdi. Másrészt azt, hogy a szöveg a folytatásban az állami önrendelkezésnek (s ezzel logikailag a demokratikus szuverenitás működőképességének) a visszaállítását 1990. május 2-ához, a rendszerváltás után szabadon választott első népképviselet összeüléséhez köti. De miért nem magához a választáshoz, ahol a nép már szabadon döntött? Vagy inkább az első szabad választást lehetővé tevő törvény megalkotásához? Vagy miért nem 1989. november 26-ához, amikor a nép szabadon határozott egy kardinális fontosságú alkotmányos kérdésben (lényegében eldöntötte, hogy parlamentáris rendszert választ magának - ezt az alkotmányos népszavazást az elemzők és politikatudósok gyakorlatilag soha nem veszik komolyan)? Vagy miért nem az ezt a népszavazást lehetővé tevő 1989-es népszavazási törvényhez (amelyet az 1949-es alkotmány megváltoztatása előzött meg)? A kutatás akármeddig folytatható, beleértve az ún. történeti alkotmányt, és beleértve az 1990. május 2. óta eltelt összes demokratikus aktust: választást, népszavazást, országgyűlési jogalkotói és választási (például alkotmánybírák megválasztása), valamint alkotmánybírósági döntést is, mivel ezek mind a szuverén akaratából levezethető döntések voltak.
Eközben egyre világosabb, hogy igazi kezdet nincs, és nem is lehetséges, a kezdet kijelölése ugyanolyan - Carl Schmitt-i értelemben vett - szuverén döntés, mint bármilyen más demokratikus aktus. Innen nézve egy új alkotmány akármit mondhat önmaga előzményeiről, annak jelentősége nulla. Csak az számít, hogy ő - mármint az új alkotmány - van. S itt lép elő a másik bizonytalanság. Az az állítás, hogy én az vagyok, aki vagyok, csak egy égő, ám el nem égő csipkebokorból hangozva nem tűr ellentmondást. A mi állításaink azonban soha nem egészen szuverének. Mi történetet keresünk és igazolást és helyeslést, akár egyénként, akár népként, akár alkotmányozó többségként, s ezzel leplezzük le, hogy bizonytalanok vagyunk abban, hogy képesek vagyunk-e bármit is állítani. Minden alkotmány és alkotmányozó többség csak szeretne biztosnak látszani afelől, hogy ő az, ami, tehát legitim és hatékony tekintély, de soha nem lehet egészen biztos efelől. Ezért keres előzményt, ezért igyekszik legalább látszatkonszenzust építeni. Meg akarja mutatni, hogy dönteni tud; de kénytelen bevallani, hogy soha nem tudja biztosan, mit akar. Ezért bárhogy is dönt - például önmaga előzményeiről -, mindig körbenéz, nyugtalanul és kérdően: igazam van?
Hiába, minden kezdet nehéz. Főleg, ha be sem lehet fejezni. A demokrácia erre ítél minket.
