Felsőoktatás-politikailag elég rossz napok járnak a bölcsészekre, jogászokra, társadalomtudósokra (a közgazdászokra is, de ők köztudomásúlag meg is érdemlik). Ha a hírfoszlányoknak, a keleti szélben kerengő mindenféle főminisztériumi aktáknak hinni lehet, "az állam" gyakorlatilag meg kívánja szüntetni egy raklapnyi "semmiresejó" szakmának a támogatását, helyettük műszaki, természettudományos képzéseket előnyben részesítve. Sokféle érdekes és érdektelen, bár bizonyára fontos részletkérdés van itt még, amelyekkel azonban nem foglalkozom, mert ebben az ügyben is az előtüremkedő, fölfeslő intellektuális hozzáállás, rejtett preferencia izgat.
Első pillantásra a budapesti bölcsész meg szociológus talán hajlik úgy gondolni, hogy itt egyszerűen a jól ismert értelmiségellenes érzések reaktiválódnak, természetesen nemzeti érdeknek öltözve. A célkeresztbe került szakmák (szakmák!) eleve - kurzusnézőpontból - gyanúsak, kozmopoliták, az ellenség kezében vannak, vagy arra játszanak, ráadásul képviselőik semmi hasznot nem hajtanak, csak okoskodnak, bomlasztanak, elárulnak, megvezetnek minket. Legjobb esetben is fölöslegesek, érthetetlenek, improduktívak. Ehhez a szociológus hozzáteheti még a kommunizmus évtizedeinek egyik lényeges vonását, hogy ti. a régi elit az újabb generációkat módszeresen a rendszerrel való passzív szembenállásra legtöbb lehetőséget adó műszaki-orvosi pályákra terelte. S ez az új elit most érett be.
Nos, nem állítom, hogy efféle érzések és hajlamok, valamint szociológiai összefüggések nem játszhattak közre a mondott akták keletkezéstörténetében, de úgy vélem, nem elég az antielemekre és antistratégiákra összpontosítani, érdemes megfontolni a pró oldalt is.
Meglehetősen népszerű nézet, hogy a konzervatív-haladásellenes (szkeptikus), antiracionalista, felvilágosodáskritikus jobboldal egyik markáns védjegye a tudományba, mégpedig a természettudományba vetett hit bírálata. Ezt a hitet afféle valódi pótléknak, téveszmének, a modernség bűnének tartja, s beilleszti a modernség, a szekularizmus általános bírálatába. Ám ez a nézet legalábbis egyoldalú. Megérne egy doktori disszertációt (mondom egyetemi reflexből) két jelentős magyar gondolkodó összehasonlítása ebből a szempontból: az egyik a jobban ismert, kérlelhetetlenül modernségkritikus Molnár Tamás; a másik a jóval kevésbé ismert, ám ugyanolyan fontos bencés tudománytörténész-teológus, Templeton-díjas, edinburghi Gifford-előadó Stanley Jaki, azaz Jáki Szaniszló. Az utóbbi nagy csodálója volt a 20. század talán legnagyobb logikusának, Kurt Gödelnek (akiről pedig egyébként tudnivaló, hogy élete végén újragondolta és -fogalmazta az ún. anzelmi istenérvet, logikailag bizonyítva annak helyességét), továbbá egyik fő mondanivalója, hogy a tudomány valójában csak teisztikus, sőt keresztény alapokon művelhető - függetlenül a tudós személyes hitétől. Jáki ugyanakkor kőkemény konzervatív katolikus nézeteket vallott, s ezzel a kombinációval igen népszerű lett, értelemszerűen Amerikában. S bár ezzel még nem bizonyítottunk semmit, azért erős hipotézisünk van immár arra nézve, hogy a konzervatív hagyományban igenis lehet egy erőteljes természettudomány-hívő szál is.
Ez persze vájtfülűek számára voltaképpen nem akkora meglepetés. Két okból sem. A gyakorlatiasság, a tapasztalat szembeállítása a "meddő" fogalmi bűvészkedésnek, haszontalannak, öncélú intellektualizmusnak vagy éppen veszélyes ideologizálásnak beállított (gyakran annál valóban nem több) filozófiával és társadalomtanulmányozással tiszteletre méltó, ráadásul angol-amerikai közéletérzés, amelyre az antiintellektualista konzervatív hagyomány szívesen hivatkozik és hagyatkozik. Márpedig a természettudományok - főleg a 19. században - még igen közvetlenül kötődtek az egyszerűbb, mindenki által érzékelhető szükségletekhez, a megfogható, tapintható dolgokhoz, a "találmányokhoz". A "büszkék vagyunk feltalálóinkra" mentalitás, a Nobel-díjasok szorgalmas gyűjtögetése, az Álmok álmodói-szerű kiállítások nem csupán a nemzeti büszkeség táplálásában játszanak szerepet, hanem egyúttal a gyakorlatiasság dicsőítései.
A tudomány konzervatív kultuszának van azonban egy sötétebb, sátánosabb, nietzscheánusabb gyökere is, amely a porosz (német) technicista civilizációban ered, s amely a közép-európai konzervatív hagyományban alighanem még mélyebbre tudott nyúlni. Nietzsche a tudományt - természetesen - naivnak tartotta, de mint erőt, sőt életerőt egyáltalán nem becsülte le. A tudományban a korábbi értékek és világrendek megrendítőjét, sőt a közönséges, ostoba tömegember oly szükséges megszégyenítőjét is látta. S hogy a tét valóban nemcsak gyöngéd lelkű, de erőben hívő filoszokat érdekelt, azt azzal is jelezhetem, hogy a különben fölöttébb lapos, de a kor közérzületét éppen ezért pontosan visszaadó Verne Gyula-regények egyik visszatérő figurája a magát emberfölöttivé emelő föltaláló: legkiválóbb példája Robur mérnök, akinek csodajárművébe (neve: Terror!) éppen akkor csap a megsemmisítő villám, amikor önmagát istennek nyilvánítja. A francia Verne már mélyen retteg Németországtól, ettől a gigászi masinától, amely pedig a Kárpát-medencéből nézve egyszerre vette föl és vitte sikerre a harcot a szekuláris, racionalista, liberális Franciaországgal - a konzervatívok örök ellenségével - és a kereskedő-bankár Angliával, amelyet éppen e tulajdonságai miatt kezdtek errefelé megutálni konzervatív berkekben. Márpedig ha a német életerő és felsőbbrendűség titka a természettudomány, akkor azt mégis érdemes megszeretni. Jobb későn, mint soha.
Van tehát, úgy tetszik, köze a hazai konzervségnek a tudományvalláshoz is, bár a filosz-konzervatívok ezt aligha szeretik vagy fogják megszeretni. Hozzátehetjük: legkevésbé erre éppen a kurzus tart igényt.
