Balázs Zoltán: A jobb lázadása

Föld

  • Balázs Zoltán
  • 2012. június 3.

Egotrip

Ismét forrósodik a földkérdés: látványos kormányzati összetűzés, oligarcházás, újra elővett zsebszerződésügyek, közelgő moratóriumvég, s mindezzel együtt az örökké aktuális világnézeti szembenállások. A parázs mindig is izzott, évszázadok óta izzik, és olykor látványosan föllobban.

Bár a mezőgazdaság részaránya a nemzeti jövedelemből ma már elenyésző, a benne foglalkoztatottaké sem sokkal nagyobb, a földkérdés nem veszített sokat a jelentőségéből. Mindmáig sokan meg vannak róla győződve, hogy a háztáji, kiskertes gazdálkodás tette a Kádár-világot élhetővé; meg hogy általában az a helyes, ha az ember minél közvetlenebb, személyes viszonyban van mindazzal, amit megeszik és megiszik: ha nem is maga termeli, de legalább a piacon veszi meg, lehetőleg olyantól, akit ismer.

Könnyű ezt naivnak és romantikusnak minősíteni. Naivnak, mert az a kádári Kertmagyarország egyrészt kemény önkizsákmányolás és nagyüzemi pazarlás árán lett a Kelet tejjel-mézzel folyó Kánaánja; másrészt meg egyáltalán nem volt Kánaán, ha azon minőséget és választékot is értünk. A keleti piac megevett mindent; a magyar pedig ekkortájt szokott le végleg a tisztességes húsválasztékról, az iható borról s általában a minőségi élelmiszerről. A romantika vádjában is van igazság, hiszen az árvalányhajas, búzavirágos szépelgés kiirthatatlan nemzeti jellemvonásunk, még az úttörő-romantikából sem hiányozhatott (Miénk e föld / erdő, mező / kalásza, virága / nékünk terem...), hogy a történelemkönyvek kedvenc Rákosi-fotójára éppen csak utaljak.

De ha az a bizonyos parázs tényleg évszázados, akkor sem a naivitás, sem a felszínes romantika nem elegendő magyarázat. Végül is pontosan az szorul indoklásra, hogy a kádári alkuk közül miért éppen az ennivaló ügyében megkötött egyezség bizonyult talán a legsikeresebbnek. Saját élmény: '84 nyarán éleslövészeten jártunk a Szovjetunióban, ahová a kantin teljes anyagát is itthonról szállították. E nélkül talán lázadás lett volna. A kantin! Ha van, s csak ha van, akkor a magyar baka bármire képes.

Így hát nem annyira arról van szó, hogy jót akarunk enni, még csak nem is arról, hogy jól akarunk lakni. Sem az ételben, sem az italban nem a jó és nem a sok az igazán lényeges, hanem az, hogy az a sajátunk. Ételben, italban valahogy a legsajátabb tulajdonjogunkat ünnepeljük. Fontos, hogy legyen valamink, ami egészen a miénk.

Az étel pedig közvetlenül vagy közvetve, de a földből jön, s vele kapcsol össze minket. A föld ősi rejtély. A magyar, ha földet már nem is, de legalább saját lakást akar. A bérlemény nem érdekli. Egy életen át gyűjt, nyögi a kamatot, fölveszi a húszmilliós hitelt is, de muszáj a világból valamit kizárólagosan birtokolnia. Amire rámondhatja: ennek az az értéke, hogy az enyém. Ez több mint amit a szubjektív értékelmélet - a modern közgazdaságtan lelke - be tud fogadni, mert itt az áru lényege éppen az, hogy nem cserélhető, helyesebben a forgalomból való végleges kivonása a cél, nem folytonos összemérése mással. Ezért gyűlöli az ingatlanadó gondolatát is. A megvásárolt vagy összetalicskázott néhány négyzetméter - na ez az, amihez aztán senkinek semmi köze.

És az igazi ingatlan mégiscsak a föld. Évszázadok óta törik a fejüket közgazdászok azon, hogy honnan van a földjáradék, amit még, úgymond, a legrosszabb föld után is fizetni kell. Mintha a föld vagy inkább a földtulajdon ellenállna a tőkésedésnek, vagy legalábbis privilégiumot élvezne és csikarna ki. S azért a föld élvezi ezt a kiváltságot, mert táplál. Ott, ahol erre nem képes, vagy csak korlátozottan, az ember inkább a tájban él, és vele köt szövetséget. Ez közösségformálóbb, spirituálisabb és polgáribb világ, jellemzően hegyekben, északon, s ott, ahol a tengerrel néznek szembe. Ott, ahol a föld etet és itat, nincs táj, nincs esztétikum, nincsenek távlatok, vagy csak sokadlagosan; és alig van szövetség, alig van közösség. A majorok, tanyák, hétvégi sufnik világa ronda és individuális. De szenvedélyes és tápláló. Arisztokratikus és paraszti. Sem az arisztokraták, sem a parasztok nem politizálnak, nem kötnek szövetséget és nincsenek közösségi céljaik. 'k gyűjtenek, és ha nincs tovább, meghalnak. Sokatmondó, hogy halála utáni évben jelent meg Justh Zsigmond utolsó regénye, a mindent elmondó címmel: Fuimus. Voltunk. A népi írók intenzív földéhségről szóló írásai a történet egyik fele: a másik felét a Justhnál nagyobb író, Mikszáth írta meg. Nincs nála nagyobb ábrázolója a föld miatti szenvedésnek.

A föld nagy írói különben franciák: Paul Bourget, Maurice Barrés, Alain Fournier, Francois Mauriac. Többnyire modernizált formában: Bourget és Barrés társadalmi-politikai kérdést csinált belőle; Fournier spiritualizálta, Mauriac pedig pszichologizálta. De mindegyiküknél érzékelhető, hogy a föld, a birtok több mint gazdaság, társadalom vagy tudomány.

Azért fáj annyira Trianon, mert a földről szól. Ami fuit. Volt. Ezt a fájdalmat nem lehet esztétikussá tenni, ahogy más fájdalmat sem. A földhöz való kapcsolat megszakadását nem lehet meggyógyítani, kibeszélni, spiritualizálni, szublimálni, mert ez az éhséggel, a szomjúsággal van kapcsolatban, amit ugyanúgy nem lehet gyógyítani. Ez pedig már bibliai perspektíva. A földhöz, a gyümölcsöskerthez, a kövér legelőkhöz való szenvedélyes kötöttség az "szövetség népének újítása, a zsoltárok állandó témája. Ez túl van politikán és polgári szövetségen, túl van társadalmi osztályokon, túl történelmi sorsokon. Az ősi tulajdonjogról szól, mivel mindannyian porból, földből vétettünk és visszatérünk a földbe, ezért van jussunk hozzá. Ettől vagyunk éhesek, szomjasok; s ezért vezet az út éhségtől és szomjúságtól Kánaánon át az új ég és az új föld felé. Mert nem éteri, felhők közötti világra vágyunk, hanem örökké való földre.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.