Balázs Zoltán: A jobb lázadása

Föld

  • Balázs Zoltán
  • 2012. június 3.

Egotrip

Ismét forrósodik a földkérdés: látványos kormányzati összetűzés, oligarcházás, újra elővett zsebszerződésügyek, közelgő moratóriumvég, s mindezzel együtt az örökké aktuális világnézeti szembenállások. A parázs mindig is izzott, évszázadok óta izzik, és olykor látványosan föllobban.

Bár a mezőgazdaság részaránya a nemzeti jövedelemből ma már elenyésző, a benne foglalkoztatottaké sem sokkal nagyobb, a földkérdés nem veszített sokat a jelentőségéből. Mindmáig sokan meg vannak róla győződve, hogy a háztáji, kiskertes gazdálkodás tette a Kádár-világot élhetővé; meg hogy általában az a helyes, ha az ember minél közvetlenebb, személyes viszonyban van mindazzal, amit megeszik és megiszik: ha nem is maga termeli, de legalább a piacon veszi meg, lehetőleg olyantól, akit ismer.

Könnyű ezt naivnak és romantikusnak minősíteni. Naivnak, mert az a kádári Kertmagyarország egyrészt kemény önkizsákmányolás és nagyüzemi pazarlás árán lett a Kelet tejjel-mézzel folyó Kánaánja; másrészt meg egyáltalán nem volt Kánaán, ha azon minőséget és választékot is értünk. A keleti piac megevett mindent; a magyar pedig ekkortájt szokott le végleg a tisztességes húsválasztékról, az iható borról s általában a minőségi élelmiszerről. A romantika vádjában is van igazság, hiszen az árvalányhajas, búzavirágos szépelgés kiirthatatlan nemzeti jellemvonásunk, még az úttörő-romantikából sem hiányozhatott (Miénk e föld / erdő, mező / kalásza, virága / nékünk terem...), hogy a történelemkönyvek kedvenc Rákosi-fotójára éppen csak utaljak.

De ha az a bizonyos parázs tényleg évszázados, akkor sem a naivitás, sem a felszínes romantika nem elegendő magyarázat. Végül is pontosan az szorul indoklásra, hogy a kádári alkuk közül miért éppen az ennivaló ügyében megkötött egyezség bizonyult talán a legsikeresebbnek. Saját élmény: '84 nyarán éleslövészeten jártunk a Szovjetunióban, ahová a kantin teljes anyagát is itthonról szállították. E nélkül talán lázadás lett volna. A kantin! Ha van, s csak ha van, akkor a magyar baka bármire képes.

Így hát nem annyira arról van szó, hogy jót akarunk enni, még csak nem is arról, hogy jól akarunk lakni. Sem az ételben, sem az italban nem a jó és nem a sok az igazán lényeges, hanem az, hogy az a sajátunk. Ételben, italban valahogy a legsajátabb tulajdonjogunkat ünnepeljük. Fontos, hogy legyen valamink, ami egészen a miénk.

Az étel pedig közvetlenül vagy közvetve, de a földből jön, s vele kapcsol össze minket. A föld ősi rejtély. A magyar, ha földet már nem is, de legalább saját lakást akar. A bérlemény nem érdekli. Egy életen át gyűjt, nyögi a kamatot, fölveszi a húszmilliós hitelt is, de muszáj a világból valamit kizárólagosan birtokolnia. Amire rámondhatja: ennek az az értéke, hogy az enyém. Ez több mint amit a szubjektív értékelmélet - a modern közgazdaságtan lelke - be tud fogadni, mert itt az áru lényege éppen az, hogy nem cserélhető, helyesebben a forgalomból való végleges kivonása a cél, nem folytonos összemérése mással. Ezért gyűlöli az ingatlanadó gondolatát is. A megvásárolt vagy összetalicskázott néhány négyzetméter - na ez az, amihez aztán senkinek semmi köze.

És az igazi ingatlan mégiscsak a föld. Évszázadok óta törik a fejüket közgazdászok azon, hogy honnan van a földjáradék, amit még, úgymond, a legrosszabb föld után is fizetni kell. Mintha a föld vagy inkább a földtulajdon ellenállna a tőkésedésnek, vagy legalábbis privilégiumot élvezne és csikarna ki. S azért a föld élvezi ezt a kiváltságot, mert táplál. Ott, ahol erre nem képes, vagy csak korlátozottan, az ember inkább a tájban él, és vele köt szövetséget. Ez közösségformálóbb, spirituálisabb és polgáribb világ, jellemzően hegyekben, északon, s ott, ahol a tengerrel néznek szembe. Ott, ahol a föld etet és itat, nincs táj, nincs esztétikum, nincsenek távlatok, vagy csak sokadlagosan; és alig van szövetség, alig van közösség. A majorok, tanyák, hétvégi sufnik világa ronda és individuális. De szenvedélyes és tápláló. Arisztokratikus és paraszti. Sem az arisztokraták, sem a parasztok nem politizálnak, nem kötnek szövetséget és nincsenek közösségi céljaik. 'k gyűjtenek, és ha nincs tovább, meghalnak. Sokatmondó, hogy halála utáni évben jelent meg Justh Zsigmond utolsó regénye, a mindent elmondó címmel: Fuimus. Voltunk. A népi írók intenzív földéhségről szóló írásai a történet egyik fele: a másik felét a Justhnál nagyobb író, Mikszáth írta meg. Nincs nála nagyobb ábrázolója a föld miatti szenvedésnek.

A föld nagy írói különben franciák: Paul Bourget, Maurice Barrés, Alain Fournier, Francois Mauriac. Többnyire modernizált formában: Bourget és Barrés társadalmi-politikai kérdést csinált belőle; Fournier spiritualizálta, Mauriac pedig pszichologizálta. De mindegyiküknél érzékelhető, hogy a föld, a birtok több mint gazdaság, társadalom vagy tudomány.

Azért fáj annyira Trianon, mert a földről szól. Ami fuit. Volt. Ezt a fájdalmat nem lehet esztétikussá tenni, ahogy más fájdalmat sem. A földhöz való kapcsolat megszakadását nem lehet meggyógyítani, kibeszélni, spiritualizálni, szublimálni, mert ez az éhséggel, a szomjúsággal van kapcsolatban, amit ugyanúgy nem lehet gyógyítani. Ez pedig már bibliai perspektíva. A földhöz, a gyümölcsöskerthez, a kövér legelőkhöz való szenvedélyes kötöttség az "szövetség népének újítása, a zsoltárok állandó témája. Ez túl van politikán és polgári szövetségen, túl van társadalmi osztályokon, túl történelmi sorsokon. Az ősi tulajdonjogról szól, mivel mindannyian porból, földből vétettünk és visszatérünk a földbe, ezért van jussunk hozzá. Ettől vagyunk éhesek, szomjasok; s ezért vezet az út éhségtől és szomjúságtól Kánaánon át az új ég és az új föld felé. Mert nem éteri, felhők közötti világra vágyunk, hanem örökké való földre.

Neked ajánljuk