Lengyelországtól Görögországig, a balkáni kis államoktól a nagy szláv testvérig elsősorban éppenez Kelet-Európa legnagyobb közös hagyománya és eszméje. Kétségkívül tragikomikus, hogy a nagymagyar birodalmi nosztalgiában osztozó szabadságharcosok egy olyan állam után vágyakoznak, amely a környéken mindenki más számára nagyjából azt jelentette, amit a mai Európai Unió sok magyar számára. Sőt valójában a függetlenségi magyarok számára is: A Budapest iránti nacionalista ellenszenv gyökere mindmáig az, hogy Budapest birodalmi, és nem nemzeti főváros volt. Afféle Brüsszel. A nemzet szíve a vidék.
Nem minden szabadságharc erőszakos és kudarcos, a nemzeti szabadságért lehet ravaszul és ügyesen is harcolni, sőt sikeresen is. Gyakran - errefelé - éppen ellenünk. Ahhoz pedig alighanem tényleg különleges tehetségünk van, hogy - ellentétben másokkal - még véletlenül se találjuk el, mikor milyen eszközökre van szükség. De még csak nem is ez a legnagyobb baj.
A szabadság mint a nemzeti egység alapja nem föltétlenül nacionalista gondolat. Minden azon múlik, hogy mit értünk szabadságon. Svájc legféltettebb kincse a nemzeti függetlenség, anélkül, hogy ehhez bármilyen különösebb kulturális, nyelvi vagy vallási egység föltételezésére vagy kikényszerítésére szüksége volna. Sőt Svájcnak teljesen egyedi államformája van. Nem Republik, hanem Eidgenossenschaft. Esküszövetség. Ha tetszik: vérszerződés. (A magyar fordítások: államszövetség - a francia és olasz megnevezést, a konföderációt veszik alapul. Kár: a német eredeti sokkal kifejezőbb.) Mire esküdtek föl a Rütli-rét parasztjai? Természetesen a szabadságra. De: a közös szabadságra.
A szabadság ugyanis különös módon éppen akkor lesz nacionalista gondolat, ha megszűnik közös eszme, mondhatni, közeszme lenni. Vagy mint ilyen meg sem születik. Illúzió, hogy a nacionalizmus nemzeti közösséget tud teremteni. Csak a tiltakozásig, a partizánkodásig, a másikhoz, az ellenfélhez való rögeszmés és perverz kötődések fenntartásáig képes közös platformon tartani két embert. Az elszakadás, az eskü pillanata azonban még nem a szabadság állapota, hanem egyszeri és egyszerű aktus. Ha kultúrává és hagyománnyá válik, ha az esküből esküdözés lesz, a közös szabadság lehetetlenné, a szabadság állapota elérhetetlenné válik, mivel ez a kultúra és ez a hagyomány félelmetesen individualizál. A lelke mélyén minden nacionalista megrögzött individualista. A talpramagyart együtt fújja a többivel, közben viszont folyton gyanakszik, hogy a szomszédja áruló. Ezt a tudathasadást óriási erőfeszítésekkel leplezi, s ezért olykor képes még a kollektivizmus jármát is a nyakába venni. Rendszerint vesztére: a kollektivizmusok őt sem kímélik.
A közös szabadság mindenekelőtt közszabadság, közbátorság, közbizalom. Az önkény elutasítása, ugyanakkor az engedelmeskedés igenlése. Tudunk engedelmeskedni a törvénynek? Elfogadjuk, hogy vannak polgári kötelességeink is? Mivel az engedelmeskedés teher, gyötrelem, az egyéni szabadság korlátja, a liberális észjárás nehezen tudja elfogadni a közszabadságot, s csak a tolerancia hangoztatásával tudja - jól-rosszul - meggyőzni önmagát. Mivel a közszabadság a lázadás, az ellenkezés, a szenvedélyes elkülönülés megtagadása, az egységet mantrázó nacionalistától szintén komoly önmegtagadást kíván a szabadság állapotának elfogadása. Nem is szokott sikerülni neki.
Nem arról a közszabadság-felfogásról beszélek, amely egyenruhába kényszerít, s az önkényt és a terrort leplezve szónokol erényről, szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. Hanem arról a polgári szabadságról, amely közös alkotás az élet számtalan területén. Ez nem a politikán kívüli civil társulások világa. Ez a politikánbelüli közösségvállalás, amelynek híján semmilyen civil társulás nem lehet tartósan működőképes.
Valamikor a kilencvenes években egy körkérdéssorra adott válaszokat olvastam egy folyóiratban. Milyen út vezet Európába? - hangzott az egyik kérdés. Az aktuális közéleti nagyságok közül Tamás Gáspár Miklós válasza maradt meg az emlékezetemben, amely valahogy így szólt: "Semmilyen. Vagy ott lakik valaki, vagy nem." Nos, így van ez a nemzeti és közszabadsággal is. Milyen harcot kell vívni érte? Semmilyet. Vagy élünk vele, vagy nem.
