Bán Zoltán András

Az utóbbi években két rendkívüli könyvet olvastam, mindkettő angolul íródott, mindkettő a szerző első magyar nyelvű kötete. Az egyik, Margaret Atwood A vak bérgyilkos című regénye a Jelenkornál jelent meg tavaly, és sajnos semmiféle visszhangot nem keltett. A most negyvenéves, Oxfordban tanult és jelenleg ott is élő Mark Haddon regénye (Sóvágó Katalin nagyszerű fordításában), remélem, jobban jár. Eddig 24 országban adták ki, elnyerte az év gyerekkönyve díjat Angliában. A roppant siker mindig egy kicsit gyanús, de ezúttal aligha tévedett a közönség és a szakma, Haddon regénye feltehetően remekmű, mély, szomorú, ötletes, szellemes, szívszorító.

Köztudott, hogy az újságírás a két háború közti magyar próza átka és áldása volt egyben. Átka, mert a folyamatos újságba írás félelmetes módon tárcásította el még a legnagyobbak szépprózáját is. Az író anyagi kényszerûségbõl hozzászokott a gyors, az éppoly csillogó, mint felületes munkához, és olykor sajnos regényét is tárcaként kente le. Ez talán Karinthy mûvészetét ásta alá a legmélyebben, de tucatszám találunk olcsó, elsietett megoldásokat még az olyan kvalitású mûvekben is, mint mondjuk az Erdély-trilógia, hogy Móricz egyéb mûveirõl most szó se essék.

Mindenekelõtt beszartam. EU-s újbürgerként azt gondoltam, részt veszek a Kreuzbergben tradicionálisan megrendezett május elsejei híres, úgynevezett forradalmi demonstráción. De aztán kiderült, hogy több ilyen tüntetés van, és a bõség zavarában nem tudok választani. Itt van rögtön a Keine Befreiung ohne Revolution (Forradalom nélkül nincs felszabadulás) fantázianevû demonstráció, az étlapon szerepel még a Revolutionäre 1.- Mai Demo és ennek zárása az Oranienplatzon. Utóbbiról minden újság megjegyzi: nem engedélyezett. Alles klar, gondoltam, ezt kihagyom, de a másik kettõ talán még belefér. Aztán hamarosan kiderült az is, hogy egyiken sem fogok részt venni. 25 csillagos EU-polgár vagyok, mondogattam magamban az úton, nekem senki sem tilthatja meg, hogy egyenrangú részese legyek az úgynevezett Krawalltourismusnak. Ám kelet-európai idegrendszerem keresztülhúzta számításaimat.

Különös élmény: ebben a parádésan szerkesztett (Réz Pál, valamint Lakatos András és Várady Szabolcs munkája), rengeteg eddig kiadatlan verset közlő, majdnem 650 oldalas kötetben voltaképpen csupán 127 lap dokumentálja egy magyar költő normális pályáját a szocializmus időszakában; ezeken az oldalakon olvasható Petri György első két, állami kiadóknál megjelent verseskönyvének (Magyarázatok M. számára, 1971; Körülírt zuhanás, 1974) teljes anyaga.

1980 óta nem jelent meg kötete a Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc és később Kormos István által is nagyra becsült költőnek. A dr. Urbán László bámulatos válogatásában és szöveggondozásában kiadott, minden eddiginél teljesebb gyűjtemény most talán ismét megszeretteti a közönséggel üvöltve életigenlő líráját.

A Várban található múzeumot igazságtalanul kevesen látogatják. Pedig a hűs kiállítótermekben felüdül a lélek, a szív pedig nemesebbé válik.

Noha 1977 óta alig beszéltünk, kapcsolatunk sosem szakadt meg. Ismerjük az ilyesmit: a felek kerülik egymást, nem váltanak szót, mindamellett van néhány közös, mindkettejük ifjúkorában kikristályosodott élményük, mely letagadhatatlan, és mintegy levakarhatatlan bélyegként kíséri életüket. A mi közös bélyegünk a Balatonfüred és az Opera nevekre hallgatott. Mindketten operai gyerekek voltunk, az ő apja, "Imre bácsi" a számtalan kiadást megért Operák könyve egyik szerzője, az operaház dramaturgja, anyám pedig a kórus alt I szólamában szórakoztatta kollégáit a színpadon és a büfében.

"A csatangolónak az utca a lakása, éppúgy otthon érzi magát a házak homlokzatával közrefogva, mint a polgár a szoba négy fala közt."

Takáts Sándor: A régi Magyarország jókedve; Siklóssy László: A régi Budapest erkölcse

Tizenegyedik alkalommal rendezték meg a Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivált.

Finom Moliére-esszéjében Illyés azt állítja, XIV. Lajosnak nem volt jó ízlése. Lehet. De volt annyira nagyvonalú, hogy a széptan dolgaiban szakemberhez forduljon. Egyszer megkérdte Boileau-tól: ugyan ki lenne a kor legértékesebb költője? A jeles esztéta gondolkodás nélkül felelt: "Moliére, felség." A meglepett király szépen reagált: "Ezt nem gondoltam volna. De ön bizonyára jobban tudja."

Novemberben, a halottak napján ünnepeljük Illyés Gyula születésének századik évfordulóját. Pontosabban csak ünnepelnénk, mert ez a becses évforduló korántsem felhőtlen vagy egyértelmű hangulatban köszönt majd be. Sokan egyáltalán nem akarnak majd ünnepelni, mondván, az életmű teljesen elavult, és noha nem értéktelen, de abszolút érdektelen; és bár lesz, aki örömöst ünnepelne, de csakis mások ellenében, mintegy kurucos lendülettel, oppozíciós héjázással vágva egyesek szemébe az illyési hagyatékot. Higgadtabban és divatosabban szólva, kánonok állnak itt szemben egymással kibékíthetetlenül; és mintha mostanában csak az egyik, az úgynevezett népies kánon védőszentje lenne. Nem takargatható: a országot fatálisan megosztó politikával egyidejűleg (noha szellem és politika megosztottsága nem feltétlenül a két nagy párt mentén húzódik) megosztott az irodalmi világ is, és lámpással is nehéz olyasvalakit találni az úgynevezett urbánusok oldalán, aki Illyést a 20. század legnagyobb magyar költői közt tartaná számon. Szinte