És unikális élmény is, hiszen szinte példa nélküli, hogy egy mindenki által elismert, mind a közönség, mind a kritika által igen sokra taksált művész egyszerre csak kilép a nyilvánosságból. A magyarázat erre nem esztétikai (teszem azt, a költő a modern hallgatást választja, mivel hozzá már hűtlenek lettek a szavak, vagy - miként Hofmannstahl híres Chandos-levelében - úgy véli, a szavak szétmorzsolódnak a szájban, ergo kimondhatatlanok), hanem történelmi. Az úgynevezett szocializmus viszonyai közt lehetetlennek bizonyult Petri számára, hogy publikus formában valósítsa meg elgondolásait, hogy a megszokott módon építse tovább pályáját. Noha nyilván számtalan sikeres, minden módon elismert írót nyomasztott és gyötört a Kádár-szisztéma, a jelentősek (és jelentéktelenek) közül Petri volt
az egyetlen,
aki radikálisan levonta a konzekvenciákat, és a szamizdatot választotta az államilag ellenőrzött könyvkiadói nyilvánosság helyett. Pedig nem sok kellett volna, hogy másként alakuljon. Némi, hangsúlyozom, nem elviselhetetlen kompromisszumkészség, minimális alkalmazkodás, ügyesség (nem feltétlenül ügyeskedés), csipetnyi simulékonyság, a hatvanas években a Heller Ágnes taglalta arisztotelészi fronézis, a gyakorlatias ész játékba hozása, és Petri hamarosan a József Attila-díjasok táborában találta volna magát; egy-egy balhésabb, de apró változtatásokkal végül mégis megjelent vers az Új Írásban, az ÉS-ben (addigra persze már a fél város ismeri az eredeti verziót), kitüntetéssel felérő letolás a Népszabadságban, mindamellett az elismerendők elismerésével. Szóval összehúzott szemöldök, de nádpálca nélkül. Etc. Hiszen jelentős pályatársai mindegyike ekként dolgozott, és egyikük sem szenvedett különösebb kárt. A Nyugat különféle korszakaiból itt maradt nagyok - hála az égnek! - majdnem zavartalanul építhették az irodalmunk legjavához tartozó életművüket, és ehhez nem kellett Brutyó János vagy Biszku Béla társaságában vacsorázniuk. Az újholdas gárdától sem kért és várt el senki ilyesmit. És Petri legközelebbi pályatársaitól még kevésbé; nemzedéke sok kiválója persze nem publikálhatta azt, amit akart, de az őket érintő ön- és állami cenzúra - úgy érezték legalábbis, és mi tagadás, bizonyos fokig joggal - nem kezdte ki, még alapjaiban sem csorbította műveik esztétikai érvényét. Sőt, a képes beszéd, a sorok közti jelentések sokoldalú és leleményes működtetése nemegyszer csak növelte az írások művészi volumenét, nagyobb dimenziókat kölcsönzött neki. (Ezért kissé abszurd, hogy 1989 után egyre-másra jelentek meg a "csonkítatlan" verziók. És nagyon helyes a döntés, hogy a mostani kötetben, noha a szerkesztői jegyzet utal rá, nem állították vissza a szerkesztői beavatkozásnak egykor áldozatul esett "eredeti" sorokat.) Az érezhető, de a publikálást még meg nem akadályozó ellenzéki hevület vonzotta az olvasókat, és képes volt feledtetni bizonyos művészi gyengeségeket - neveket nem merek említeni.
Summa: mi sem lett volna egyszerűbb, mint hogy Petri megköti az irodalmi világban gyakorlatilag elkerülhetetlennek tartott és senki által nem kárhoztatott alkukat (egyik mestere, Vas István szavával élve: "bezupál"), hogy továbbra is a Szépirodalmi Könyvkiadó egyik arrivált szerzője maradjon; megtűrt, olykor kezelhetetlen, mégis roppantul fontos, mert mutogatható és értéket termelő haszonállat az irodalmi istállóban. Hogy mi sem lett volna egyszerűbb, azt a művészetében minden kollégájánál okosabb (ez is egyik jellemzője) Petri pontosan tudta, és meg is írta később, már visszatekintve a Kádár-szisztéma jelesebb éveire: "Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek. / Pedig lehettem volna az előzőnek is. / Ismertem az észjárásukat, a modorukat. / [...] Visszatérve: lehettem volna. / Az egész etikettet gyerekjáték lett volna elsajátítanom. De hát a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem." (Kívül)
Másként alakult, Petri abnormalitásként élte meg a normalitást. És ez a comme il faut magatartástól eltérő pályaépítés alapvetően befolyásolta az egész újabb kori magyar irodalom alakulását. Ugyanis gyorsan és világosan kiderült, és az egybegyűjtött versek tanulmányozása megerősíti ezt, hogy Petri döntése nem pusztán a civil kurázsit táplálta, hanem roppant súlyú esztétikai következményekkel is járt. Ez a kivonulás tette lehetővé, hogy létrejöjjön a magyar irodalom (Petőfi és Ady mellett) legnagyobb dimenziójú politikai költészete, továbbá hogy megszólaljon és teljes erővel zengjen az a félreismerhetetlen (nem pusztán politikai) hang, mely
szabadságfokával példa nélküli,
és amely megint csak Petőfi és Ady független szólamához mérhető. Ahhoz, hogy két pályatársa művészi lehetőségeinek birtokába kerüljön, ki kellett lépnie a társadalomból, az irodalmiból és a civilből egyaránt. Hogy elérje elődei szabadságfokát, fel kellett rúgnia az akkor bevett művészi magatartási szabályokat. Hogy önmaga szabad művésze legyen, meg kellett teremtenie szabadsága szabályait. És csoda történt: noha kirúgta maga alól a normális irodalmi világot, kierőszakolta a szabadságot, a teljes kötetlenséget, ezért semmiféle árat nem fizetett, sem esztétikait, sem emberit vagy morálisat. Nem vesztette el közönségét, nem vesztette el a publikum óvó vagy vigyázó szemét, nem kellett lemondania a minden költő számára (politikainak meg különösen) oly fontos élményről, hogy hasson olvasóira, nem kellett odadobnia a kéjt, hogy alakítani képes olvasóit, környezetét és ezzel közvetlen világát is. Petri szamizdatban is az egyik legbefolyásosabb művész maradt, noha közvetlen hatása alig (volt) kimutatható. (Igaz, rá sem hatott szinte senki.) Döntése miatt művészként egyedül maradt pályatársai közt, de nem magányosodott el civilként, szociális lényként. Hiszen ne feledjük, éppen az ő kivonulása folyományaként 1981-ben megindult a Beszélő, és a demokratikus ellenzék valamiféle mozgalommá szerveződött. És ekkor persze már művészként sem volt magányos. Noha pályatársai nem követték, olyan szellemi hátteret tudhatott magáénak, mint - mutatis mutandis persze - egykor Petőfi és Ady. A képzeletbeli Irodalmi Lukács Párt nagy fia lett Petri (korántsem véletlen, hogy verseiben többször is előfordul Radnóti Sándor, igaz, egyszer a maró gúny tárgyaként), másrészt a demokratikus ellenzéké - fontos hangsúlyozni, hogy a kettő, noha van közös halmazuk, korántsem esik egybe. És persze roppant sajnálatos, hogy Petrinek - Adytól eltérően - a költői mellett nem adatott meg az újságírói pálya, így kénytelen-kelletlen publicisztikai tevékenységét is versekben kellett kifejtenie, mely néha nem a legszerencsésebb művészi alakulatokat szülte. (Ez még 1989 után sem változott; olvassuk csak el például az Antropozófia, az Egy szimpozium után, a Hunfalvy naplójának olvasása közben című verseket.)
És aztán 1989-ben kiderült: Petri jó lóra tett, döntése fényesen igazolódott. Ekkor megint Petőfi és Ady rokona lett, hiszen egyike volt azoknak, akik előkészítették és kipasszírozták a rendszerváltozást, tehát a maga ironikus módján ő is
a "forradalom" viharmadara
volt. Lukács Adyt 1908-ban joggal nevezhette a forradalom nélküli forradalmárok költőjének, hiszen a forradalom nélküli korban a forradalom - legalábbis transzcendens jelenségként, ígéretként, vágyálomként - nem volt megkérdőjelezhető. Petri korában azonban már érzületi forradalom sincs ("Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot" - írta Lukács), és az egykori, az októberi emléke csak a privát szférában hathatós, semmilyen módon nem hivatkozási alap, mint volt teszem azt 1848 a kiegyezés korszakában vagy Ady életében. Petri ekkor privatizálja 1848-at és 1956-ot, és egyáltalán a történelmet. A magánélet legapróbb mozzanata is történelmi lesz. Magáévá teszi a lukácsisták által divatba hozott fiatal Marx híres passzusát a Gazdasági-filozófiai kéziratokból: "A férfinak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való legtermészetesebb viszonya. Benne tehát megmutatkozik, mennyire lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy mennyire lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyire lett emberi természete neki természetté." A magyar irodalomban addig példátlan vakmerőséggel kapcsolja össze a szerelmet (netán a baszást) a történelemmel: "Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen." (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) És még nyíltabban, egyenesen durván szól a Szerelmes vers: "Korszaknyi só- és / mákostésztaevés / után úgy szürcsöllek, / nem érdekel az őrzők / 500-wattos nézése, / mint a WC-kagyló vizét, / amíg a víz csurgott, hasztalan / rángatott, és ütötte fejemet / a pisztoly agyával..." Az eredetiben is kurzivált sorok Szász Béla akkoriban fű alatt terjedő Minden kényszer nélkül című emlékiratából valók, melyben a szerző leírja, napokon át hogyan tartották szomjan az ávósok. Egy másik versben első, öngyilkossá lett szerelmét és Nagy Imrét kapcsolja össze, már-már gátlástalanul: "Nagy Imre, Sára. Hogy a kettő / nem egy tészta? Tényleg nem?" (Sáráról, talán utoljára) Nota bene: Petri viszonya elvbarátaihoz korántsem volt kritikátlan, a Petőfi tér melody megsemmisítő gúnnyal támad a március 15-én tüntetőkre, igazolva egyik mesterének, Lukács Györgynek teorémáját, aki szerint a pártköltő csakis partizán lehet.
Szóval, noha olykor kétségbeesetten, olykor ironikusan, noha szatirikus-csúfondáros módon, Muszáj-Herkules helyett Hüvelyk Matyiként, de Petri nemzeti költő lett, egész egyszerűen azzá tette magát, egy olyan világban, melyben ez a szerep végképp levitézlettnek látszott. És az is volt természetesen, a maga közvetlen módján. A stiláris-esztétikai mellett itt a másik lényegi mozzanata Petri híres, sokszor idézett döntésének, amikor pályája elején kijelentette, hogy a József Attila-i tradíció közvetlenül nem folytatható. Közvetlenül nem folytatható sem az Én gátlástalan kiélése, sem a költő minden társadalmi történésbe folyvást beleugató, mintegy a hivatásos lángoszlop szerepére igényt tartó beszédmódja. Hogy ez a kettő találkozik, azt a Nagy Lászlóhoz írt verse mondja ki vad őszintén, amikor a Menyegző egyik híres sorára ("más is kurva, nemcsak én") felel: "Nem, Laci. Nem mindenki. [...] Nem, Laci, én nem akartam, / amire te / rámentél, a józsefattilai sínre." (N. L. emlékére)
Természetesen Petri mindkét hagyományt magáévá tette és folytatta, csak éppen a maga módján, megszüntetve-megőrizve, hogy Hegelt is megemlítsük. De ehhez kellett a Nyugat hangja is, na nem a híres folyóiraté, melyhez Petrinek közvetlenül nem volt köze, hanem Elioté, Kavafiszé, akiket egyébként Kálnoky, Somlyó György, Vas István fordításában ismerhetett meg. Ekként persze mégiscsak hatott a Nyugat hagyománya, csak fölöttébb átszűrve. Éppen ez, a nagy magyar költői tradíció befogadása és gyökeresen parodisztikus megújítása adta radikalizmusát. Petri költészete a pártközpontban ideologikusan kiagyalt fősodor (Petőfi-Ady-József Attila), a tragikus triász hatalmas szatírjátéka.
Az új kötet a korai versek közreadásával gazdagon dokumentálja, milyen nehéz út vezetett ide (bár korántsem oly rögös, mint Adyé, akinek két kötet kellett ahhoz, hogy megtalálja magát). Egy feltehetően 1959-es töredék teljes terjedelmében: "Kommunista vagyok. / Nem hiszek semmiben / csak azt tudom, ami van. / Most éppen osztályharc van / és mindenütt ólálkodik / az ocsmány osztályellenség. De ne aggódjunk! / A Párt odaüt." A későbbi versek ismeretében paródiának szeretnénk olvasni, noha nyilvánvalóan nem az. Sok más mellett egy kései töredék a bizonyság: "Ha találkoznánk egymással odafenn, / valószínűleg így szólítanánk egymást: / >>Nagy elvtárs>Petri elvtársMindamellett Petri az új könyv tanúsága szerint viszonylag gyorsan megtalálta a saját hangját, a kisszámú korai versből, ha jól olvastam, mindössze egyetlen sor került be első, már érvényes kötetébe. És e pályakezdő versek nem is érdemeltek jobb elbánást, gyenge szinte mindegyik. Miként meglehetős zavar fogja el a Petri-rajongót, ha kései, eddig publikálatlan dolgait tanulmányozza. A halál árnyékában Petri mintha elvesztette volna arányérzékét,
kínos rímfaragások,
suta, iránytalan verscsírák mindenütt. Lehangoló olvasmány. És nem hoz nagy, kései költészetet az utolsó kötet (Amíg lehet, 1999) sem, e tekintetben Petri nem a halottak élén országló Ady rokona. Hiányzik belőle a nagyvonalúság, az öngyűlölet mindent elborít, és görcsössé teszi a megszólalást. Petri gyanús lett önmaga szemében, folyvást kigúnyolja saját szenvedését, de ez olykor mégis szenvelgést hoz, az önutálat rossz esztétikai tanácsadó, mert éppen azt a nagyszabású pátoszt csempészi verseibe, amitől egész életében iszonyodott.
Az összegyűjtött versek alapján most kísérletet tehetünk a pálya korszakolására. Az első szakasz nyilván a két szabályosan megjelent kötet, ezt követi a szamizdat-korszak, utána pedig a rendszerváltást követő évek, egészen a haláláig. Petri mintha kétszer született volna meg költőként, második világra jötte azonban korántsem esztétikai bíborban történt: 1989 után radikálisan új közegben találta magát, de ebben mintha nem lelte volna meg költői örömeit, légüres térbe került hirtelen: "Mint irdatlan nagy dög, kimúlt a korszak. / Elvették a kedvenc játékomat." (A felismerés) Politikai költőként ekkor megszűnt létezni, szatírájának nyilát nem volt hova lőnie, az Antall József haldoklásakor írt verse (Kívánok jobbulást) inkább ízléstelen, mint szellemdús; naná, hiszen őt nem gyűlölte Petri, bármennyire is igyekezett. A hang, az eltéveszthetetlen Petri-szólam megmaradt 1989 után is, de egyre több a bizonytalanság, egyre erősebb a vákuum érzete, egyre inkább érezni, hogy kezdés után legszívesebben abbahagyná a verset. Makacsul visszatér régi témáihoz, de mindig akad valami kényszeredett a sorokban, folyvást meglátszik az erőlködés ("Piszkálni a motort, / birizgálni az alkatrészeket - hátha begerjed / még egyszer - - -"), a költő új tárgyat keres, de valahogy nem talál. Utolsó korszakában talán csak egy makulátlanul nagy verset írt (Hogy elérjek a napsütötte sávig), a többség azonban csak próbálkozás, korántsem erőtlen (Petri soha nem az), de a régi, elemi erejű (szerelmi és politikai) indulat soha nem tér vissza. Ha jól sejtem, költőként kielégületlenül érte a halál 2000 nyarán: "valaha verset írni is tudtam" ("Ötven felé").
Most, 2003 végén nem tudhatjuk, mi marad meg költészetéből, és aligha lehet megnevezni azt a bizonyos 10-12 verset, amely Gottfried Benn szerint egy nagy költőtől bizonyosan fennmarad. Mindamellett az összes versek kiadása valószínűleg a kimenő év legfontosabb irodalmi eseménye.
Bán Zoltán András
Magvető, 642 oldal, 2990 Ft
