Az utóbbi években két rendkívüli könyvet olvastam, mindkettő angolul íródott, mindkettő a szerző első magyar nyelvű kötete. Az egyik, Margaret Atwood A vak bérgyilkos című regénye a Jelenkornál jelent meg tavaly, és sajnos semmiféle visszhangot nem keltett. A most negyvenéves, Oxfordban tanult és jelenleg ott is élő Mark Haddon regénye (Sóvágó Katalin nagyszerű fordításában), remélem, jobban jár. Eddig 24 országban adták ki, elnyerte az év gyerekkönyve díjat Angliában. A roppant siker mindig egy kicsit gyanús, de ezúttal aligha tévedett a közönség és a szakma, Haddon regénye feltehetően remekmű, mély, szomorú, ötletes, szellemes, szívszorító.
Az első személyű elbeszélő a cselekmény kezdetekor 15 éves, 3 hónapos és 2 napos, amit tőle tudunk meg, lévén számmániás, nagyszerű matematikus, azonkívül a rend megszállottja. Ez feltehetően összefügg azzal, hogy e kisfiú autista, az Asperger-szindróma betege. Ekként mutatkozik be: "A nevem Christopher John Francis Boone. Tudom, hogy hívják a föld országait és fővárosait, tudom a prímszámokat 7507-ig." És ennek megfelelően aztán a fejezetek számozása is eltér a megszokottól: a prímszámokat követi 2-től 233-ig. E csodás kamasz betegségéből következik világlátása, ebből pedig a regény elbeszélői stílusa. Ez teljesen unikális. Haddon felfedezett valamit, ami rendkívül kedvező az elbeszélés számára: a narrátor teljes naivitása révén az olvasó gyakorlatilag a születésük pillanatában érzékeli az eseményeket, sajátítja el a dolgok jelentését. Mintha az orrunk előtt születne meg újra a világ. A kissrác szinte semmit sem tud a külvilágról, de mivel rákényszerül, fokozatosan birtokba veszi a számára addig hétpecsétes titokként feltűnő mindennapi életet; az olvasó vele tart, és a végén már ő is az elbeszélő szemével látja a legbanálisabb dolgokat is, melyek így aztán eleinte kísértetiessé válnak, hogy később visszakerüljenek a maguk megszabott és megszokott hétköznapi medrébe. Szerb Antal kategóriáival szólva: ami hétköznapi volt, most csoda lesz, de csak azért, hogy később visszanyerje hétköznapi helyét a világ mozdíthatatlan rendjében.
Noha maga Christopher detektívregénynek nevezi könyvét, ez csak feltételesen fogadható el. Érzi ezt a kisegítő iskolai tanára is, akinek megmutatja a regény első lapjait. Siobhan, a pedagógus azt mondja, ez más, a detektívregényekben embereket ölnek meg, itt viszont csak egy kutyát. A fiú viszont sokkal logikusabban gondolkozik, és azt feleli: a detektívregényben valakinek ki kell találnia, ki a gyilkos, és aztán el kell fognia. Ez a műfaj lényege. Mondanom sem kell, hogy a fiú sikeresen oldja meg feladatát, megtalálja a kutya gyilkosát, és el is fogja a maga módján. De közben rájön még sok mindenre. Mondhatni, mindenre.
Mert a Wellington nevű kutya halála mögött még sok más titok lapul, sötét (noha meglehetősen banális) bűnök, Christopher családjának és a kisvároskának elfojtott titkai. Amikor a gyerek a gyilkos után nyomoz, a világ törvényeit is kiismeri.
A nyomozás így a világ megismerésévé válik, a krimi most fejlődésregény is, nevelődési regény is, Christopher felnőtté válásának története. Ennek ellenére a könyv megtartja a krimi szabályait. A műfaj törvényeinek egyike, hogy a detektív kénytelen kapcsolatba lépni a rendőrséggel. Itt ez így zajlik: "Aztán megjött a rendőrség. Szeretem a rendőrséget. Egyenruhájuk van és számuk, és tudjuk róluk, hogy mit kell tenniük." A gyerek mindent ebben a modorban ad elő, mindent ebben a hangnemben értelmez. Naiv hegeliánus: aki a világra értelmesen néz, arra a világ is értelmesen néz vissza. Ám e spontán hegeliánusság megpördül a világ abszurditásán, irracionalitásán. Christopher minduntalan azt tapasztalja, hogy senki sem tartja be, amit mond vagy ígér - a legelemibb szinten sem. A rendőrökkel sincs másként. Noha a fiú őszintén felel mindenre (egyik tulajdonsága, hogy nem képes hazudni), mégis megbilincselik és őrizetbe veszik néhány órára. Christopher elfogulatlan racionalitása ördögi ravaszságnak látszik. Jellemző helyzet: Rhodri, apja munkatársa megkérdi tőle: Mennyi 251-szer 864? Mire némi gondolkodás után Christopher ezt feleli: 216864. (És le is vezeti, hogyan kell ezt a lehető leggyorsabban kiszámolni.) Aztán visszakérdez: Ennyi? Mire Rhodri: Lila gőzöm sincs. A kisfiú nem érti, hogy a kérdés csak tréfa volt, nem érti, hogyan kérdezhet valaki valamit, ha nem érdekli a válasz.
Noha kezdi kiismerni a létezés elementáris hazugságát, a regény mégis a győzelem hangjával ér véget. Christopher eltervezi jövőjét, amelyben tudósként látja magát kitüntetéses diplomával. A zárlat sírnivalóan kedves pátosza felejthetetlen: "Tudom, hogy meg tudom tenni, mert magamtól elmentem Londonba, és megoldottam a Wellington-gyilkosság rejtélyét, és megtaláltam anyámat, és bátor voltam, és írtam egy könyvet, ami azt jelenti, hogy mindenre képes vagyok."
Noha kimondatlanul és mélyen elleplezve, Christopher minden sorából szeretetvágy visít. Adjuk meg neki.
Bán Zoltán András
Európa Könyvkiadó, 2004, 260 oldal, 2100 Ft
