Tizenegyedik alkalommal rendezték meg a Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivált.Asok sznobizmus közül (könyv-, lemez-, karmester-, sajt-, tea-, hamvasbéla-) a borsznobizmus az egyik legkiállhatatlanabb. Mint minden sznobizmus, ez is kissé agresszív és dölyfös; megveti a sör vagy a whisky rajongóit, ráadásul étkezési kultúrát is követel. Ha nem tudjuk kapásból megmondani, hogy egy barrikkolt furminthoz miféle sajtot kell harapnunk, miféle hordóban úszik legszívesebben a félszegúszó, már el is buktunk a borsznob szemében. E tűrhetetlenül ellenszenves magatartást mégis sokan tanúsítjuk, és ez bizonyára nem tartozik legszégyenletesebb tetteink közé. Mert persze a sznobizmus a kultúra egyik motorja. De lehetnek földönjáróbb érveink is: a bor egész egyszerűen jó. Különösen, ha meg tudjuk fizetni. Ám ez nem mindig sikerül.
Recenzens francia rokonsága szerint nem az a pikk ász, aki jónak tart egy hatszáz frankos (ma már eurós) bordóit. Egy ilyen drága vörös természetesen finom, vagy "szép", ahogy azt borsznobjaink jobbjai mondanák. Ráadásul a dolog presszionált, ilyenkor ugyanis a bor zsarol: ha már ennyi pénzt kiadtunk, bár fogcsikorgatva, de élveznünk kell. Az a valódi connaisseur (vagy connaisseuse, mert a politikai korrektség jegyében ma már női borlovagok is vannak), aki képes a hatvan-száz frankos árfekvésben megtalálni az ízlelőbimbó italálmát. Persze emberünk tévedhet, mivel ilyenkor nincs semmiféle kontroll, a magas ár nem adhat szájpadlásának megerősítést. Meg aztán a bor emez olcsóbb zsellérei nemigen szerepelnek a nagy borkalauzokban, a Johnsonban vagy a Michelinben. Marad a puszta ízlésítélet, mint Kant mondaná. És az nem elég? - kérdhetné egy esztétikai relativista. Ha van egy csodálatos Matisse-om, amiről húsz év után kiderül, hogy hamis, akkor a kép elveszíti minden szépészeti becsét? Nem volt elég, hogy nekem tetszett? Nem elég, hogy nekem ízlik egy negyven-nyolcvan frankos burgundi, melyet ráadásul a Carrefourban, vagyis korántsem a Fauchonban vettem? Egyébként maga a nagy Johnson bátorít elfogulatlanságra, amikor óriási méretű alapkönyvében (magam a 2001-es német kiadást búvároltam - ami persze ugyancsak ordító sznobéria, hiszen ma már jó magyar nyelvű borkalauzok is kaphatók) azt írja, a minden nyelvben kissé becsmérlő mellékízű "asztali bor" (Tafelwein, vin de table, vino da tavola) kifejezés voltaképpen "abszurdum, hiszen végeredményben minden bor asztalra, elfogyasztásra készült". E tekintetben a Ch‰teau Pétrus egy nívón áll az ózdi kövidinkával, teszi hozzá Rec. dölyfösen. És megirigyli a felülmúlhatatlan Hugh Johnsont - százezer fontokra biztosított szájpadlásával, kontinenseken átívelő nyelvével könnyedén lehet nagyvonalú.
Ki ért a borhoz?
Nyilván kevesen; miként Matisse-szakértők sem hemzsegnek a pályán. Ha beleolvasunk a Johnsonba, megrémülünk, annyi mindent kell tudni a temperálásról, a különféle hőmérőkről, a palacformákról, a poharak változatos alakjairól, a szőlőfajtákról, a tannintartalomról, a kései avagy a korai szüret rejtelmeiről, a dugóhúzó megfelelő használatáról, a dekantírozásról, az átfejtésről, a másodborokról, és ki tudná felsorolni, még miegyéb döntő mozzanatról. Mindezt észbe vesszük, és reszket a kezünk, ha pohár után nyúlunk. Mindamellett a cáfolhatatlan Hugh megjegyzi: "Mit sem tudnék hozzátenni André Simon meghatározásához, miszerint szakértő az, aki képes megkülönböztetni a jó bort a rossztól, valamint meg tudja becsülni egy-egy bor különféle jellegzetes tulajdonságait." Na igen, csak hát éppen erre nem vagyunk képesek. Hogyan kell ízlelni a bort? Johnson a nagy burgundi bor- és szóbűvészt, Pierre Poupont idézi: "Ha bort kóstol, ne a palackra nézzen, ne a címkére, ne a környezetre, nézzen sokkal inkább önmagába, hogy egyetlen érzet se menjen veszendőbe, mely lelkében kibontakozik, hogy később elnyerje a maga megemlékezésre méltó alakját."
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordultak meg Rec. fejében, amikor szeptember 12-én este lenézett a Vár mellvédjéről, ahonnan pompás kilátás nyílt a fényárban úszó Budapestre és az alant felállított mobilvécékre. Szellem és anyag dualizmusa, test és lélek diszkrepanciája, bor és költészet, bor és filozófia - hogy is van ez? Belépéskor egy úgynevezett kostolópoharat nyomnak a kezünkbe, ezzel kell végigjárnunk a borharapó kiméréseket. Elég nagy a tömeg, de korántsem tűrhetetlen, bár az ételt kínáló sátrakhoz nem könnyű hozzáférni. A pultosok egy része barátságos, kedves, más részük harapós vagy fád; a sörhasú német vendégek tolakodnak és üvöltenek. Mint az életben. A színpadon (minek ide színpad?) egy ragtime zenekar játszik (minek ide bármiféle zenekar?). Nagy borélménnyel Rec. nem lett gazdagabb, de a mellvédnél szemlélődve már rájött, hogy egyébként sem ért a borokhoz, agyondohányzott orra, pipafüstben pácolt ízlelőbimbói alkalmatlanok a valódi borgyönyörökre. Jellemző: a legdrágább bor ízlett neki a legjobban. Egyébként is: a borkóstoló nem issza, hanem ízlelés után egy ezüstlavórba köpi a bort, miként a nagy könyvgyűjtők sem olvassák el a véres aukciós harcokon szerzett unikális példányaikat. Rec. viszont összevissza itta a fehér- és vörösborokat, nem válogatott; vedelt, mondhatni, bár mértékkel. Tekintete néhány médiasztár után kutat - mindhiába. ´k talán majd hétvégén harapnak.
A levegő egyre hűvösebb, olykor orkánszerű szél söpör végig a rondellán. Rec. még egy pohárka legurítása után dönt, és a viccbeli macskához hasonlóan azt mondja magában: Jól van, baszok még egy kicsit, aztán hazamegyek.
Bán Zoltán András
